De unom én ezt már. A folyamatos fegyvercsörgést meg csizmacsattogást, trombita hangját és ágyudörejt. Itt csücsülünk egy futballmeccs kellős közepén lassan már évtizede, és az éjszaka soha nem ér véget. Persze és Istenem, nem vagyunk egyformák, nem lehet mindenki olyan szép és okos, mint Németh Szilárd. Magam is korosulok már, izmaim lazulnak, szaporodik fogamban az idegen anyag, szívemben a halál, olykor csak csoszogok és a fülem is lekonyul.
Kiülnék csak a dombtetőre, esetleg csillámló sziklafalra, onnan nézni szerteszét, ehelyett hallgatom az úthengert, látom a sáskahadat, amint készül mindent letarolni, homokos füves, vizes síkot hagyva maga mögött, vagy kiégett ugart fokossal, malomaljával, lármával. A magam részéről rég túljutottam az olyan lányregényeken, hogy egy ünnep legyen emelkedett, szép, méltó, elgondolkodtató vagy akármi rosseb. Momentán ott tartok az óhajtásokban, hogy elalélok a gyönyöröktől, ha békén hagynak.
De ezt sem lehet. Az ember nem is foglalkozna már a tébollyal, mert saját örömükre csinálják, övék az ország, maguknak rombolják. De, amikor az origo, mint szavakkal foglalkozó NER-oszlop és bizonytalan testnedv az ember képibe tolja, hogy „a Fidesz nagy fölénnyel nyerte meg az idei március 15-ét”, akkor föltolul a delikvensben az érdeklődés, hogy mi van? Sőt – és már megbocsátás, de -, mi a faszom van? (És ekképp trágárkodva tovább ritmusosan.) Így hozza ki a NER az alattvalóból a szunnyadozó vadbarmot.
És még, sőt, pláne netovább és aztán a dolgok természeténél fogva ez diadaljelentés két perc alatt elterjed az egész nyüves neten. Ott vibrál az elcseszett monitoron a győzelmi mámor, hogy Fidesz-Magyarország 6:1, tízmillió néző, gólszerző Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, illetve Orbán (öngól). Ez csudálatos. Csak élni így nem lehet, az ilyesmi elszívja az ember agyát, hogy még az alufólia sityak sem segít, mert egy lépés az ütemes taps már csak, meg az ájuló elalélás.
Az volt a sporttudósítás oka és indoka egyébként, hogy valami Médianéző Központ elemezte a Facebookot, és arra jutott, hogy tarolt a csürhe mennyiségben, reakciókban, hogy az úthenger és a sáskahad jól dolgozott, ennek örvendeztek kiváltképp nagyon. Hát, hogy a rossebbe ne hengerelt volna, ha számba vesszük a holding kábé hétszáz újságját, a troll-hadsereget, és azt, hogy a reakciók számát az is erősen gyarapítja, amikor elküldik őket a kedves anyukájukba. De kicsire ezek nem adnak.
Nincs ezzel amúgy baj – dehogy nincs -, csak fárasztó a permanens győzelmi mámor, hogy az ő világuk a lehető legjobbik mind közül. A nagy Amerika könyörög a családtámogatási receptért, csodálják gazdaságunk dübörgését meg Orbán eszét, soha nem látott sikeres világbajnokságokat rendezünk, fölszámoltuk a szegénységet, a munkanélküliséget, mindenki előttünk borul le csakis, és egyáltalán minden annyira tökéletes, hogy abba bele lehet dögleni. Más már nem is vár ránk.
És még mindezt is el lehetne viselni – dehogy lehet -, ha nem lenne a Ramos-szindróma, amit én találtam ki, s ím, így, be is vezetek a szakirodalomba. Van a Real Madridnak ez a bájosan aljas bekkje, a Sergio Ramos, aki nagyon tisztátalanul játszik, mondhatni vadbarom. Egy szaralak. Mert bevett szokása, ha az ellenfelét leteríti, szétrúgja vagy csak gyengéden kitöri a vállát (Salah), akkor fölébe áll, és még le is ordítja a fejét nagy gőgösen, hogy most pofázz, nyomorult.
Így vagyunk mi is a mi fideszünkkel. Eltörte a bokánkat, letépte a fülünket, és áll fölöttünk azt üvöltve, hogy győzött, és ő is, hogy most pofázz, nyamvadék. Ezekkel vitatkozni nem lehet, ezeket elhallgattatni képtelenség, le vagyunk győzve, győzelem, ha van. Így alakul ki az emberben az undornak az a foka, amikor már csak hallgatni bír. Oldozásként vallok azért. Eddig jelöletlen fél és egész verssorok szövegbe csempészésével segítettem ki magamat, mert jól esik a játék, meg nem is tehetek róla, ha passzolnak.
A végeredmény, az aktuális létállapot bemutatása viszont: „…Fekszem megadva, békén, resten, s néz rám, át a végtelen esten, tűnődve sorsomon, az Isten…” annyira telitalálat, oly mértékig nem lehet másképp elmondani, hogy jár neki a macskaköröm, és az is, hogy a szegény, jó és szerencsétlen Tóth Árpádot és versének címét (Új tavaszig vagy a halálig) is idetegyem, mert értjük is kivételesen, mit akart mondani a költő, és ötöst kapunk a tanerőtől. Spleent akart meg melankóliát akart mondani, nem pediglen csatadalt. És jól van ez így.
Vélemény, hozzászólás?