Ver az Isten

schopenhauer_arthur„Olyanok vagyunk, mint a bárányok, amelyek a mezőn játszanak, miközben a mészáros már kiszemelte egyiket-másikat: hisz nem tudjuk jó napjainkban, mily csapást határozott el számunkra bármely pillanatban a végzet – betegséget, üldözést, elszegényedést, elnyomorodást, vakságot, megőrülést, halált.”
(A. Schopenhauer)

Nagyon ver minket mostanában a jóisten. Agyafúrtan teszi, olybá tűnik, mintha nem is ő, hanem valamely rontó szellem volna a felelős a reánk szakadt megpróbáltatásokért, mert a szerető atya csak nem ilyen galád, vélnénk. És dehogynem. Bizonyosan megunta, hogy az ő neve alatt folyik a genya a bokrétás országban, sok mindent elnézett volna, de az már a tavasszal lehúzta megbocsátó pilláit, hogy a szolgaelnökhelyettes édes kis teremtményeit, apró madarakat óhajtana puffogtatni. Reánk küldte hát az özönvizet, ami alattomos dolog. Én magam még elvagyok a saját Ararátomon itt a negyediken, de ha olykor lemerészkedek a világba, a másodikon már halakba botlok, a boltba meg csak Nautilussal indulhatok, annyira büntet minket a mindenható.

Meg a stadionok sorsa is elmélkedésre buzdít engemet. Túlságosan rövid életűnek látszanak, a Ferencvárosé ma vizsgázik élesben, még nem tudható a végeredmény, de biztosan nem tesz benne kárt az a kétezer ember, a víz hatalmáról azonban még sejtéseink sincsenek. Ez a kósza anyag tette szinte teljesen használhatatlanná a felcsúti szentélyt, amelyet még be sem laktak igazán az indiánok, de mindegy volt nekik, tutajon sem futballoztak különbül, mintha labdát rúgtak volna a fövenyen. Ez a játék a jelek szerint máshol van otthon. Viszont a stadionok sorsa, na az is nógatóan elgondolkodtató. Donyeckben a mindenféle etnikai alapú – ki orosz, ki meg nem – háborgások miatt, ec’pec szétlőtték a pályát. Hát ennyit ért. Nem kéne tán magunknak totemoszlopot állítani, de ezt biztosan jobban tudják az okosok.
00111673
De már jószívvel inni se enged a mindenható. Felrobbant egy házilag készített pálinkafőző Csöglén, három ember súlyos égési sérülést szenvedett. Az Orbán-kormány, illetve az országgyűlés döntése alapján 2010. szeptember 27-től lehetővé vált „minden 18. életévét betöltött természetes személy számára, hogy lakóhelyén, vagy gyümölcsöse helyén saját tulajdonú berendezésével pálinkát, azaz párlatot állítson elő saját termelésű, vagy akár vásárolt gyümölcséből.”. A törvényi rendelkezés szerint párlatkészítést kizárólag saját tulajdonú berendezéssel lehet végezni. Mi lehetővé tesszük az észelvesztés – amúgy igencsak szükséges – lehetőségét, aztán röpül a szilvamag, mint az atombomba.

Az már e csapások után említést sem érdemel, hogy a világ ebolásként tekint reánk, köszönhetően a vezénylő tábornoknak. Furcsa egy dolog ez. Mivel tudvalévően a bölcsek köve nálunk hempereg, a baj csak rajtunk kívül lehet, és így is van. Schopenhauer így kezdte értekezését: „Die Welt alls Wille, und Vorstellung…”, amivel azt bizonygatta, hogy csak az a létező, ami a koponyáján belül van. Így van ezzel a mi Basink is, csak egy a baj, én úgy érzem, hogy rajta kívül leledzek, és az általa előidézett bajok ebbéli minőségemben sújtanak, de nagyon. És mindegy is, hogy ezt ő okozza, vagy a teremtő, mindenképp elegem van belőle. Unom az elejét, meg a végét.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum