Székelyek meg kopaszok

Egy nő sípolt vagy sípolni óhajtott a tusványosi szeánszon, ezért őt a hajánál fogva vitték földre. Ellenvéleménynek helye nincs, itt tartunk. Nem székely-magyar, hanem magyar-magyar mókus volt brutálisan bunkó, s mindezt csupán azért kellett rögzíteni, mert a verést már jó előre beígérték az elégedetlenkedőknek.

A Schmidt Mária által lerabolt Figyelőben egy Pindroch Tamás névre hallgató organizmus fenyegetőzött: „A házigazdák szinte rajongásig szeretik Orbánt, és saját kormányfőjükként tekintenek rá. Ne legyen félreértés: Tusnádon ők vannak most is többségben. A fütyülősök jó, ha tudják, a székelyek nem szoktak viccelni, ha a magyarság és kormányfője ellen szervezkedik valaki. Jobb esetben a füttyszóra csak ütni fognak, és nem kérdeznek semmit. A rosszabb esetre ne is gondoljunk, nehogy sírás legyen a vége.”

Gyönyörű, nem? Nem. És nem is igaz. Az egész trutyi valami ál Erdély-romantikából fakad, ilyen székelyhimnuszos szar, nemzeti pántlikával a tetején. Bekóboroltam én azt a tájat, de sehol sem láttam csüngő bajszú, hallgatagon pipázó embereket. Sokkal európaibb az a vidék és azok a népek, mint Pindroch Tamás maga, de nem is ez a lényeg.

Hanem az, hogy ezeknek az ábrándjaiban a székelyek az új kopaszok. Hogy nem elég itthon eljátszatni az SA „dicső” munkáját némely alakokkal, odakint is toboroznak ütésre. Már az sem elképzelhetetlen, hogy a Zsil-völgyi bányászok szerepét szánják ezeknek a „székelyeknek”, és meglesz a mi mineriadănk is. Emlékszünk, őket ’90-’91-ben hatszor rendelte Bukarestbe az akkori és ottani hatalom rendet rakni bájos bészból ütőkkel.

Ha nem vigyázunk, most a „székelyek” jönnek Budapestre egyetemistákat oktatni a téren, s bár szándék erre a Fidesz-műhelyben volna, végül is az esély kevés rá. Viszont mutatja a hatalom elvetemültségét, bár ez sem egy nagy újság. De ezeket a „székelyeket”, idegenben rekedt véreinket másképpen is használnák a hatalom fogcsikorgatós megtartásához.

Éppen Tusványoson bukott ki Kósa Lajosból, hogy mire készültek-készülnek a választási rendszer monyákolásával. Azt szerették volna, ha minden tizennyolc év alatti határon túli magyar megakapta volna a szavazati jogot, de a nagykorúságig az édesanyák élhettek volna ezzel. Vagyis egy háromgyerekes anyának lett volna három plusz szavazata.

Ez annyira alávalóan gyönyörű, hogy ehhez például a kékcédulás voksolás is maga a kiskutya fasza. Kábé háromnegyed év van a következő fülkés mókáig, és már most kirajzolódik, mire lehet számítani. Itthon a kopaszok, odakint a „székelyek” bájos noszogatására, csecsemők és halottak voksolására, meg ami még a csövön kifér.

Itt jut eszembe a Momentum lázáros őszi célja a választási rendszer módosításáról, és csak annyi jön elő belőlem, hogy ugyan már, királylány. Ha történelmi képpel óhajtanám lefesteni mostani helyzetünket, akkor 1939. szeptember elsejére utalnék, midőn a Wehrmacht panzerekkel meg stukákkal sípolt be a lengyel anyaföldre, ahol a hős honvédők lovakkal, kardokkal indultak a csatába, a végét meg már tudjuk.

Valami ilyesmi lesz itt a tavaszig, és el vagyunk veszve, azt hiszem. Háborús időkben az első feladat gyertyát, gyufát, zsírt fölhalmozni, így jelen állás szerint egyetlen javaslatom lehet a polgártársak számára, induljatok a piacra, menjetek a TESCO-ba, töltsétek fel a készleteket, mert hosszú lesz a tél. Aztán majd meglátjuk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum