Fajlagos hülyeség

Most már nagyon ideje lesz, hogy vége legyen ennek a konzultációnak, mert rohadtul unalmas. Értem én, hogy hatalmas a siker, hogy a Párt vezérkara állva pisál örömében, de nem kéne az arcunkba veretni a gyönyörüket. Ott tartunk hovatovább, amint beesik egy kósza levél a Központi Bizottsághoz, abban a pillanatban összetrombitálják a sajtót, hogy na, ugye, mintha focimeccs volna az élet, és lehet, hogy az is.

Hogy ezen a hétvégén se maradjunk konzultációs gyönyörök nélkül, arról valami Hidvégi Balázs gondoskodott, aki kommunikációs igazgató volna a Pártnál, vagy mókamester, ez egyelőre képlékeny. Kitűzte a lobogót a hívek agyára, és sehol nem volt egy Dugovics Titusz mélybe rántási céllal, így hát, a hülyeség ott lobog a szélben, hogy ilyen föss képpel, ha zavarossal is érzékeltessem kies hazánk lehengerlő nívóját az Úrban, a búgivúgi klubban.

„Egyegészhattized” millió a bűvös szám, ami rekord állítólag a levelezés történetében, hogy ennyien küldték volna vissza a budipapírt. Ez nagyon szép, de ki a rosseb tud utána járni, senkise, egyrészt, másrészt viszont ezt úgy előadni, hogy mindenki az ő agyamenésüket támogatja, meglehetősen merész matematikára vall, amit viszont a népszavazás óta ismerhetünk. De nem is erről akarnék mesélni most igazán, mert ezt már mindenki unja.

Finiséhez érkezett a személyes úthengerlés is, amiről ez a mókamester szintén azt tudatta, hogy óriási attrakció volt, mint a cirkuszi kikiáltó, hülye, elnyújtott hangon. Az derül ki a számológép kijelzőjéről, hogy az elmúlt négy hétben több mint százharminc településen tartott fórumot a Párt, amelyeken több mint harmincezer emberrel találkoztak. Ilyenkor az ember nekilát fejben fölmérni a diadalt, és arra jut, hogy fajlagosan így meglehetős drága terjeszteni a kórt.

Egy-egy agymosásra jut százötven-kétszáz ember, ami amellett, hogy nem igaz, drága is a maga nemében, terembérlet, benzinpénz, pogácsák, üdítők és még ki tudja milyen költségek csapódnak az ilyen túrákhoz, viszont a személyes találkozás varázsa megfizethetetlen, minden másra ott van a MasterCard. Az elbutításnak ez meglehetősen költséges módja, igaz, a levelezésről sem tudjuk, mit kóstált, de kicsire nem adunk, mert a népek megvilágosodtak, pedig nem is lótuszülésben ültek a szeánszokon.

A mókamester mintegy ráadásként azt rántotta elő a cilinderből, hogy a népek körében az váltotta ki a legnagyobb felháborodást, idézem: „Az Európai Parlament határozatban kérte számon egy terrorizmus vádjával Magyarországon jogerősen elítélt férfi szabadon bocsátását.” Ő a megafonos ember, hogy világos legyen az écca, akiről a fórumok népének halovány fingja sincs, csak Hidvégi et.-nak ezt adták most ukázba, hogy erről is lódítson csöppet.

Egyébiránt a bámuló plebsnek még nagyon sok mindenről nincsen tudomása. Mondhatnám azt is, hogy a setétség honol bennük, mert aki mondjuk önszántából elmegy Németh Szilárdot hallgatni és csodálni, az már végképp menthetetlen, és minden aljasságra képes. Mellesleg a fajlagosan drága hülyeség termékeny talajt talált, ha a „Honfoglalás 2000” és a „Nemzeti Szociáldemokraták” közleményét olvassuk, amit az MTI hozott, mert ezt arra érdemesnek tartotta, míg másokat nem, ha emlékezünk.

Íme, az alkotás egy részlete: „Számba kell vennünk a migránsokat behívó, velük kollaboráló civil vagy leplezett szervezeteket és azoknak tagjait. Fel kell számolni a társadalomellenes csoportokat, meg kell vonni tőlük a nyilvános szereplés – a sajtóban való megjelenés lehetőségét. Be kell tiltani a nyugalmunkat megzavaró, felforgatásra irányuló tüntetéseket. Nem engedhetjük meg, hogy egy nemzetellenes törpe kisebbség közvetve-közvetlenül veszélyeztesse gyermekeink életét, asszonyainkat, jövőnket! Kollektív bűnökre, legyen kollektív büntetés a válasz!”

Ezt az egészet én most inkább nem minősíteném, legyen rajta az Orbán Viktor nevű rágcsáló lelke, mint ahogyan azon is, hogy a megafonos embert terrorizmus miatt elítélik, bizonyos Ramir Safarovot meg, aki baltával fejezett le egy örményt, miniszterelnökünk személyesen kísér ki szinte a reptérre, hogy a nemzeti megdicsőülés útjára bocsássa. Az örmény is bizonyára kollektíven volt bűnös, mint ahogyan most már én is. Mindebből kitetszik, hogy bár a delír terjesztése nagyon rossz ár-érték arányban történik, viszont a jelek szerint minden pénzt megér. A gyűlölet soha nem lehet drága.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum