Kampec dolores XLIX. – Legkisebb Hitler

Miután Béla kellőképpen és a maga módján örvendezett május első napjának, stroke-ot sem kapott, mint ahogyan a fröccsök ura feltételezte, és magányából is kivonszolták a sárga pillangók, az élet lassan visszatért a megszokott kerékvágásba.

Amikor az olajos hajú traktoros legények büszkén pöfögtek a földekre, amikor a műanyag dömperesek harsogása a rendelkezésre álló összes teret kitöltötte, amikor mackónadrágos anyáik sóhajtozása már az égig hangzott, elvegyülve a harang szüntelen zúgásával, nos, akkor döntött úgy Béla, hogy a kocsmában töltött téli álom után újra felkeresi rég nem látott otthonát.

Amint belépett, elámult a látványtól, mert mindent ugyanúgy talált, ahogyan hónapokkal azelőtt odahagyta. Az ágy vetetlen volt és meleg, a pohárban frissen állt a víz, régi reggelijének maradéka üdén hevert a konyhaasztalon, és az ősszel ott rekedt légy is ugyanúgy zümmögött, pedig minden emberi számítás szerint már rég az örök vadászmezőkön kellett volna lócitromra vadásznia. S ami felettébb furcsa volt, egy szem port nem talált sehol sem.

Így látta meg tehát, hogy a világnak ebben a szegletében megállt az idő, és ha itt marad, akkor végleg biztosítva van számára az örök élet nyugalma, amiből viszont köszönte, de nem kért. Jobb szeretett ő a halandóság minden kínjával és kalandjával együtt élni, mert végül is, ez a móka, nem a mennyország békés zsolozsmája.

Ezért elfogyasztotta rég elfeledett reggelijének maradékát, a rántotta még gőzölgött, és a bögre fala is harmatos volt, amiben a tejet tartotta, a sercli pedig olyan ropogós, ahogyan mindig is szerette. Miután megpaskolta az arcát némi vízzel, és látta, hogy a bőre kezd olyan feszessé válni, mint a baba segge, eliszkolt hazulról, hogy az eszét ne veszítse.

Kilépve az utcára jól esett az orrának a tehénszar és húgy ammóniája, a bokatörő göcsörtök a flaszteron, és a mindent beborító millió éves por. Hogy hol él, azt mutatták a kék plakátok cafatjai, amelyeket a szél olykor meglendített, és a kimozdíthatatlanul cövekelő két közmunkás, ami ugyan kissé megrendítette bimbózó virágos kedvét, de hát, ez a magyar ugar, gondolta, és benyitott az ivóba.

A fröccsök ura úgy üdvözölte, mintha száz éve indult volna el valami háborúba, ami úgy is volt, és az újra megtalált barátság kitörő örömével törölte le a légyszaros asztalt, hogy föltegye a kérdést – A szokásos hűsit? Uram. – Az igenlő választ meg sem várva sprickolta a szódát a borba, és mint valami mennyei italt, úgy csúsztatta, huppantotta a kétes tisztaságú poharat hősünk elé.

Béla hörbölt egyet, és kijelentette, hogy a megtalált élet bizonyosságában tévét nézne akkor. Óhaja teljesült, a dobozra nézett, és valami elemi ráismeréssel kiáltott oda barátjának: – Odanézz, keresik a miniszterelnök urat. – A kocsmáros hülyén nézett rá, ezért megerősítette: – Azt mondják, biztos ön is keresi a legkisebb Hitlert.

A fröccsök ura a tévére pillantott, ahol valami degenerált reklám folyt ki a képből, és úgy elkezdett röhögni, hogy a pohár kiesett a kezéből. Béla csodálkozva nézett rá, és megkérdezte: – Mi a franc bajod van? – A barátja csuklott már, úgy válaszolt: – A legkisebb hitelt, te ökör. – Béla nem lepődött meg egy csöppet sem, és rezignáltan válaszolt: – Hát, ez az élet, Babocsai néni. – És ekkor jött rá arra is, mért volt olyan furcsa neki, amikor egy műsort meg úgy reklámoztak, hogy exek az edényben, és ő is vihogni kezdett.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum