Kampec dolores XLVII. – Eszmélet

Béla ugyan a szájával befejezte az innen-onnan előrángatott verssorok skandálását, de a szemén látszott, hogy nem hagyta abba. Nem is tehette, ez volt az egyetlen fegyvere a harangzúgás ellen, a pajzs, amit a kongás és zilált tudata közé állíthatott, hogy ne őrüljön meg még jobban, mint amennyire sikerült neki, amióta rájött, hogy a világ és ő sehogyan sem passzolnak össze.

Ezt a felismerést már régebben is megtehette volna, így az ő bűne volt valójában, hogy erre csak most, vénségére döbbent rá, amikor már semmit sem tehetett, esetleg kiülhetett volna a kocsma kertjében álló cseresznyefa csúcsára, abban reménykedve, hogy a fröccsök ura néha fölnyújt neki egy marék rizst, persze borocskával együtt, hogy azért meg tudja őrizni a döglött valósággal összekötő köldökzsinórját.

Amikor rádöbbent, hogy ez volna jó, ott legbelül egészen élénken kezdte szidni a saját jó édesanyját, aki mindenféle kényszerek miatt úgy nevelte, hogy neki is egyedül a harangzúgás tessen, és felnőve ne Béla, hanem Józsi legyen, fogatlan és hulló hajú szerencsétlen, mint a faluban a korabéli hajdani hímek, akiket úgy legyalult az élet, és annyira elbutultak, hogy más már elő sem fordult elgőzölt agyukban, mint a disznó etetése, meg a rántott hús utáni böfögés.

– Van egy létrád? – Fordult a kocsmároshoz, végleg eldöntve a fára költözés alig fölbukkanó ötletét. A fröccsök ura most már végképp nem tudta követni barátja csapongásait, és megadóan csak kimutatott a kertbe, ahol a kerítésnek támasztva ott állott fenségesen a lajtorja, középen kis foghíjjal, de alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Bélát három méterrel közelebb juttassa a mennyek országához, ahová meg nem is vágyott igazán.

Kiballagott hát a kertbe, odaszuszogott a mászó készséghez, és a cseresznyefához húzgálta, amelyen épp pattantak a rügyek, mert április volt, ezt el ne feledjük. Alig is haladt fölfelé két fokot, amikor megint belegyalogolt a csapdába, s tíz éves kantáros suttyó vált belőle, aki a nagyanyja fájára mászott, mert az öregek mindig óhajtották a cseresznyét, és naponta hívták őt apjával együtt röpke szüretre, amitől Béla nemzője kifakadt, ekképp: – Ó, hogy szakannának bele a cseresnyevésbe!

Ettől az ízes mondattól Béla fölröhögött, mert rájött, hogy az apja is lázadó volt a maga módján, csak ezt a buzgalmat a végletekig konform anyja lefejezte, ezért úgy halt meg az öreg váratlanul, hogy egyszer sem ordíthatta bele a világba büszkén: a kurva anyátokat. A fröccsök ura nézte a nyitott ablakon át, hallotta a nyerítést, és amint Béla a fa göcsörtös törzsét bámulva vihogott, biztos volt benne, hogy percek kérdése csak, és végleg elborul.

Nem tudta, mert honnan is tudhatta volna, hogy barátja nem csak akkor lubickol a múltjában, amikor a kocsma koszos falára vetíti élete filmjét, hanem most is pont arra jár, az eltűnt idő nyomában, de most épp a másik nagyapja kertjében hajszolja a bozontos pulit, miközben a budi mellett gólyák kelepelnek, mert tavasz van. Béla már csaknem hanyatt esett merengései közben, hogy úgy végezze, mint Urbino doktor, de megfogta a tíz éves suttyó haját, egy mozdulattal kiemelte a filmből, maga mellé ültette, és a rend helyre is állott, amint eggyé olvadtak, mint avítt hősök rossz mesefilmekben.

Haladt hát tovább az ismeretlen magasságokba, mígnem talált egy ideális helyet, ahol három ág találkozott a feneke számára adva pihenő zugot, az egyik pedig hátának szolgált támaszul. Itt rendezkedett be, párnát hozott, hogy a fa ne törje fel a seggét, takarót a hideg ellen, kosarat kötéllel, amellyel az ellátmányát húzhatta fel, és egy csöngőt, amivel a fröccsök urának jelezhette, ha óhaja támadt. A kilátás, is ideális volt, a kocsma teteje fölött belátta az egész falut, szemközt még az ivó tévéjére is ránézhetett volna, ha akarja. De ilyen késztetései nem voltak egyáltalán.

A fröccsök ura megadóan vette tudomásul barátja újabb hóbortját, gondolta, pár óra múlva úgyis lemászik, és ebből derült ki, hogy mégsem ismeri igazán, fogalma sincs, mekkora elszánások vannak benne, ha akarja, és most igazán szerette volna az új létformát, hogy kiderítse, hol a rossebben is él valójában. Így kezdtek el lépegetni a napok, és Béla egyáltalán nem örült annak, amit a földtől elemelkedve tapasztalhatott.

A falu végén, ahol az út balra, a kukoricás felé fordult, ott állt egy bazi nagy kék plakát, és csak annyit lehetett olvasni rajta fölül: „Állítsuk meg Brüsszelt!”, alatta viszont naponta változtak a feliratok, annyiszor ragasztották át, hogy már egy kis domb keletkezett a papírcsíkokból. A sok forradalmár meg, aki ettől remélte a megváltást, egyáltalán nem vette észre buzgalma hiábavalóságát, mert nem láthatták, amint a falu apraja meg a nagyja le sem szarja az egészet, mert az idő és a tér teljesen másképp determinálja az életüket, ami folyamatból a kék plakátok olvasgatása teljesen kimarad.

Ugyanis a föntről jól meghatározható útvonalak minden házból más evilági célok felé vezettek, úgymint a templom, a vegyesbolt, a kocsma, olykor meg a községháza. Ettől csak a harsány műanyag dömperesek tértek el olykor, meg a traktoros legények, akik olajos hajukkal büszkén pöfögtek ki a földekre. A duplagyűrűsök, a szenvedő tekintetű melegítős fiatalasszonyok és a fogatlan nagypapák tartották katonás vonulásukban az örökös és megváltoztathatatlan rendet.

Ugyanígy az idő is egy ritmusra járt, reggel, délben és este meghatározva az útvonalak irányát, amitől az egész falu egy nagy hangyabolyhoz vált hasonlatossá, megmutatva a benne élők rovarszerű életét, amit csak néha szakított meg a rohadt templom hülye harangja, kibillentve a megszokott monoton ritmust. Meg a két közmunkás nem illett még a képbe, akik szinte szoborszerűen dülleszkedtek a gereblyéjükön a poros téren, emlékművet alkotva mintegy, amely a rendszer áldozatait dícséri.

Béla olykor késztetést érzett, hogy egy szál virágot tegyen a lábuk elé, de olyan jól berendezkedett a magasban, annyira flottul ment minden csöngőjének irányításával, hogy esze ágában sem volt megmozdulni, mert belátta, hogy ami alatta történik élet címen, az teljesen értelmetlen és kilátástalan dolog, még akkor is, ha a duplagyűrűsök kis kosárkáikban kaláccsal és sonkával a templomba indulnak szenteltetni, mert mindjárt itt a húsvét hazugsága, amikor az olajos hajúak kölnit locsolnak, a műanyag dömperesek szerencsétlen nyulakat hajkurásznak a fűben, a bádogbános pedig feltámadásról mesél a bamba híveknek.

De elmúlik majd ez is, hogy visszatérjen a hangyaszerű lét monotóniája. Így látta meg Béla, hogy az emberiség végleg menthetetlen, és amikor a kék plakátokon az átragasztások miatt növekvő domborulat szinte eltakarta az utat, hogy a traktorokkal úgy kellett kerülgetni, de még akkor sem néztek rá, nos, akkor Béla a rigók felé fordult teljes figyelemmel, akik megszokták már a furcsa madárijesztőt, és közvetlenül a füle mellett ordibáltak.

Itt várták, hogy megérjen a korai cseresznye, hogy aztán degeszre zabálhassák magukat, és ők voltak Béla órái is, mert észrevette, hogy pirkadat előtt hatvan perccel, pontosan hatvan perccel látnak neki a zajongásnak, és emiatt a remete megkedvelte őket, mert mindig ők adták a reményt, hogy hamarosan elmúlik az éjszaka kínja. Így történt azon a napon is, amikor Béla kalandja röhejes véget ért. A rigók nekikezdtek, nemsokára világosodni kezdett, és ahogyan az ég előbb sötétlilára, szürkére majd kékre változott, Bélában kinyílt a verseskötet, és nekilátott.

Fölállt meggondolatlanul, úgy mondta: – „Földtől eloldja az eget a hajnal…” Ekkor az egyik rigó épp a füle mellet látott neki dicsérni a teremtőt, amitől hősünk megijedt, megcsúszott, és a gravitáció dicstelen pattogásba kényszerítette, csak a legalsó ág állította meg. Ott feküdt hason, karjai, lábai himbálóztak, a fröccsök ura meg kilépett az udvarra kezében itallal, mert Béla még mindig szorongatta a csöngőjét, és éktelen zajt csapott. Ott lafogott, és amikor a kocsmáros leszedte az ágról, hogy biztonságba helyezze, ennyit hallott még: „Én könyöklök, és hallgatok…”

A szavaló csak ezután ájult el, a fröccsök ura így vonszolta be a kocsmába, nem tudta, és nem is akarta tudni mi történt, csak a székére ültette, életre pofozta, belediktált egy józanító vodkát, amikor a sekrestyés megrángatta a harang kötelét, és a búgás-kongás kitöltötte az ismert Univerzum minden szegletét, jelezve a hülyeség dicsőségét, És amikor a duplagyűrűsök raja a templom felé csoszogni indult, Béla lapozott egyet magában, és újra elkezdte: „ Le vagyok győzve, győzelem, ha van..” A kocsmáros belátta, hogy ennek soha nem lesz vége, aztán, midőn bejött egy olajos hajú, hagymaszagú traktoros, Béla a múlt tapasztalatai miatt azt hitte, hogy az Isten ugrott be egy felesre. – Szerbusz uram! – így kiáltott fel a deliráló, a traktoros meg keresztet vetett, és minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum