A Las Ramblastól jobbra

Ha a ’zember fölfelé halad Barcelonában a kikötőtől nézvést mindig északnak, és lerázza magáról a krétafehér népeket, és a közepe felé jobbra fordul, akkor belegyalogol a középkorba. Csuda egy dolog. Ezek a katalánok olimpiát is rendeztek az Egérkének. Annak az emléke balra van kiindulási pontunktól, máma az Estadi Olimpic Luís Companys mutatja a domb tetején, hogy valaha Egérke feredőzött itt. De még a láblabdások is odahagyták, csak a Nap süt reá.

Most nem megyek bele az Espanyol-Barca harcba, inkább jobbra nézek, jódlizok, és azt mondom, jóvan. Egyébként mellbevágó az a középkori dolog ott jobbra, erősen ajánlom, ezzel szemben viszont kérdőjelekkel szemlélem egyetlen drágánk múltba révedő hangulatát, ami van neki. Ezt a nímandot egyébiránt szeretnék megkoronázni sokan. Például Lánczi Tamás is. Mindjárt mutatom, hogyan.

„A magyar miniszterelnök brüsszeli beszédével az oroszlán barlangjában ráncigálta meg az oroszlán bajszát. Eljött a politikai aratás ideje. Lehet olyan hangokat hallani, hogy Európa új vezetője Orbán Viktor” – ezt mondta Lánczi Tamás, a Fidesz-közeli Századvég Alapítvány vezető elemzője az M1-en csütörtök este, aztán a kasszához fáradott.

De most mégse erről elmélkedek, hanem, hogy miniszterelnökünk, a drága, miért akar olyannyira belegyalogolni a múltba. Az általa vágyott jelen csak száz évvel ezelőtt volt. Orbán Viktor viszont most rendezkedik be négymilliárdért, viszont baj adódott a stíllel mert Orbán akar. Illetve szeretne. Olyan ő, mint ideálja, Trump úr, aki kapásból aranyította be az ovális irodát.

Mondhatjuk rá, hogy tuskó? Minden bizonnyal. Egyetlenünkről is kijelenthetjük ezt? Naná. És azért barcelonáztam az elején, hogy most a végén megmutassam, más világok is léteznek, mint amit mutatnak nekünk. Például jobbra, ahol van múlt is, és nem úgy, mint ennek a degeneráltnak. Mindig megakarom, hogy ne bántsam őtet, aztán mégis mindig. Ez a lingambuksi soha nem tért le jobbra, semmilye sincs következésképp.

És most, hogy ezt az egészet levezettem, most jó nekem? Csöppet sem. A diktátorok mindbunkók, de nem azért, mert így születtek, hanem mert erre kötelezi őket az élet valahogyan, belenéznek a tükörbe, és lefolyik a képüket ábrázoló massza. És tocsognak benne. Nem tudok mostmár mitmondani. Ott, a barcelonai estben egyetlen esélyem volt, és én azt elhasználtam. Annyi maradt csupán, hogy mutathatom: lehetne másképp.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum