Ha a ’zember fölfelé halad Barcelonában a kikötőtől nézvést mindig északnak, és lerázza magáról a krétafehér népeket, és a közepe felé jobbra fordul, akkor belegyalogol a középkorba. Csuda egy dolog. Ezek a katalánok olimpiát is rendeztek az Egérkének. Annak az emléke balra van kiindulási pontunktól, máma az Estadi Olimpic Luís Companys mutatja a domb tetején, hogy valaha Egérke feredőzött itt. De még a láblabdások is odahagyták, csak a Nap süt reá.
Most nem megyek bele az Espanyol-Barca harcba, inkább jobbra nézek, jódlizok, és azt mondom, jóvan. Egyébként mellbevágó az a középkori dolog ott jobbra, erősen ajánlom, ezzel szemben viszont kérdőjelekkel szemlélem egyetlen drágánk múltba révedő hangulatát, ami van neki. Ezt a nímandot egyébiránt szeretnék megkoronázni sokan. Például Lánczi Tamás is. Mindjárt mutatom, hogyan.
„A magyar miniszterelnök brüsszeli beszédével az oroszlán barlangjában ráncigálta meg az oroszlán bajszát. Eljött a politikai aratás ideje. Lehet olyan hangokat hallani, hogy Európa új vezetője Orbán Viktor” – ezt mondta Lánczi Tamás, a Fidesz-közeli Századvég Alapítvány vezető elemzője az M1-en csütörtök este, aztán a kasszához fáradott.
De most mégse erről elmélkedek, hanem, hogy miniszterelnökünk, a drága, miért akar olyannyira belegyalogolni a múltba. Az általa vágyott jelen csak száz évvel ezelőtt volt. Orbán Viktor viszont most rendezkedik be négymilliárdért, viszont baj adódott a stíllel mert Orbán akar. Illetve szeretne. Olyan ő, mint ideálja, Trump úr, aki kapásból aranyította be az ovális irodát.
Mondhatjuk rá, hogy tuskó? Minden bizonnyal. Egyetlenünkről is kijelenthetjük ezt? Naná. És azért barcelonáztam az elején, hogy most a végén megmutassam, más világok is léteznek, mint amit mutatnak nekünk. Például jobbra, ahol van múlt is, és nem úgy, mint ennek a degeneráltnak. Mindig megakarom, hogy ne bántsam őtet, aztán mégis mindig. Ez a lingambuksi soha nem tért le jobbra, semmilye sincs következésképp.
És most, hogy ezt az egészet levezettem, most jó nekem? Csöppet sem. A diktátorok mindbunkók, de nem azért, mert így születtek, hanem mert erre kötelezi őket az élet valahogyan, belenéznek a tükörbe, és lefolyik a képüket ábrázoló massza. És tocsognak benne. Nem tudok mostmár mitmondani. Ott, a barcelonai estben egyetlen esélyem volt, és én azt elhasználtam. Annyi maradt csupán, hogy mutathatom: lehetne másképp.
Vélemény, hozzászólás?