Úri muri

A valamely különös ok miatt külügyminiszternek nevezett futsalügyi szakember önelégülten jelentette be, hogy hajdan ordibált Victoria Nuland amerikai külügyi államtitkárral, mert nem tetszett neki a ténykedése. Nem szép dolog ez, hölggyel nem szokás üvöltözni – bár vak komondoros időkben ki tudja -, másrészt pedig diplomáciai körökben amúgy sem komilfó az ilyesmi. De ezt honnan is tudhatná ez az éretlen ember, ugyanis nem volt neki gyerekszobája, és egyetlen érdeme a hűség.

Különben is, a világ valamennyi nagykövetét magához rendelte már, a létező összes külügyminisztert kioktatta, mert azt véli, hogy a hivatal, amit a főnökétől kapott, így működik Pedig nem. Nincsen egyedül ezzel a kiskakas-mentalitással – amely a kőbunkó eufemisztikus változata -, élénken él emlékezetünkben, amint épp prime minister O. V. hívta ki a budi mellé vasvellázni Andre Goodfriendet, ekképp: „Álljon ki, legyen férfi, és vállalja, amit állít!”. Nem véletlenül vagyunk Európa hülyéi.

dzsTudta ezt már 2002-ben Váncsa István is, aki ekképp jellemezte a jelenleg a hatalomban tobzódó új „elitünket”: „Leegyszerűsítve azt mondja a Washington Post, hogy befogadtuk ezeket, mert azt hittük, itt a klubban majd megtanulnak viselkedni. De nem tanultak meg, ezzel szemben belehugyoznak a zongorába.” Vagy Márai, aki ezek szerint jövendőmondó is volt: „És, ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt sunyi parasztok.” Most ennek legalizálását várják a hozzájuk hasonlatos Trumptól.

Ez a nagy hang, ez az ordibálás már a bölcsőben is megvolt, amikor – anélkül, hogy pálfordulásokra fókuszálnék – egy fiatalember csak úgy beleüvöltötte a légbe, hogy „Ruszkik haza!”, vagy épp: „Csuhások térdre, imához!”. Erre az egészre nem kéne annyira büszkének lenni, akkor sem volt már tétje a parasztságnak, mint ahogyan a mainak sincsen különösebben sok, amikor Európát ordibál egyfolytában a szemétdombjáról. Mindezzel csak Váncsa és Márai bölcsességét erősíti, és fasza hírünket a kerek világban.

Viszont máma ez kormányzati politika, s ennek következtében az egész ország is ilyenné vált, nem csoda, hogy rosszul érzi magát benne az ember. Ellenben több is van ebben a handabandázásban, mint csupán suttyó szájkarate. Belátható, hogy a természetes kiválasztódás folyamata a vége felé közelít – és egyre inkább bezárul a visszaút -, hiszen ilyenek ezek minden szinten. Államtitkártól a tankerületi igazgatóig és vállalatvezetőig. Fölépült a rokonok kies világa, a legjobb példa erre Tiborcz úr, a nevezetes vej.

Ő a fordított Noszty Feri, az antidzsentri, aki elnyerte Tóth Mari kezét Récsöl alakjában, s azóta neki mindent lehet. Leugatni taxis fejeket „Tudja, ki vagyok én?” fenyegetéssel, és tévéstábot hajtani el a jó francba „Mi köze hozzá!” önelégültséggel, de a nép aranya az dől hozzá dögivel. Ilyen az új „elitünk” nekünk, aminek nem lesz jó vége. Mert amíg Szakhmáry Zoltánban vagy Kopjáss Istvánban volt annyi úri böcsület, hogy kicsinálják magukat, ezek csak felkapaszkodott parasztok, akik csattogó foggal tépik a véres koncot, és eszük ágában sincs szépszerével odébb állni. Édes néném, így élünk mi Hunniában.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum