Buli a stadionban

Valami elemi, megmagyarázhatatlan ösztönön kívül nem igazán tudja az ember, miért a Puskás Arénában rendezték meg a mimagyarok az EPK csúcstalálkozóját. Orbán talán Azahriah művész urat irigyelte meg, aki a tavaszon háromszor is megtöltötte a nézőteret, s ha jobban belegondolunk, a Fidesznek sem volt más célja, mint a buli, illetve a kedves vezető hatalmas nagyságának alátámasztása képileg, ahogyan egyesével fogadja az érkezőket, mintha azok megadva magukat járultak volna elébe most, hogy készül a világ második ura lenni.

Trump oldalán természetesen, ahogyan a fiú ül az atya jobbján, és a reggelen erre utalt az is, hogy Orbán sajtójában, mint valami világszenzáció kezdett terjedni, hogy a nagy manipulátor, akárha valami televíziós rendező, majd „élőben kapcsolja” a megjelenteknek a szalmahajút. Aztán ezek a bejegyzések kezdtek eltünedezni, hogy végül semmi ne legyen az attrakcióból. Hogy Trump nem állt kötélnek, vagy más volt az ok, az nem ismeretes, a szándék azonban megvolt, és az egyértelmű: az önfényezés. Viszont ez anélkül is sikerült.

Már azzal, hogy bemesélték a gombáknak és moszatoknak, soha Magyarországon még ilyen mennyiségű állam és vagy kormányfő nem gyűlt egybe, aztán Juszt László elmesélte, dehogynem, kétszer is. De nem ez volt az érdekes igazán, hanem az a gyermeki öröm, ami azért terült szét Orbán holdvilágképén, hogy erre a röpke pillanatra kiszabadult a karanténból, amelyben amúgy szügyig van és lesz majd ezután is, de egy időre lehetett olyan képzete, ami az álma már suttyó gyerekkorától, hogy tényező. Nagy ember.

Annak idején futballistaként képzelte, hogy ilyen sikerei lesznek majd egy stadionban, ez azonban a szükséges készségek és képességek hiányában elmaradt. Viszont tán ad némi támpontot, miért a Puskásba szerveződött a nagy esemény, azért tán, hogy egyszer a nyüves életben egy stadionban ő legyen a központban. Csudálkozott is a sok államember, miért itt kell találkozniuk, mert ez egyáltalán nincsen szokásban, és a nemzetközi sajtó betudta annak, futballbolond, ami nem egy elismerő megállapítás, inkább olyan lemondó legyintés.

Az egyik vendég állítólag meg is kérdezte, „szép stadion, ki fizette”, mire a mi jótevőnk válasza az volt, „a magyarok”, s itt célba is értünk, mert ez egyszer kivételesen igazat mondott, mert mindenért a magyarok fizetnek, azaz mi. Azért is, hogy a nagy eseménnyel párhuzamosan derült ki épp, hogy a nemzet vejétől az állam, tehát Orbán maga több tízmilliárdos túlárazással vesz meg irodaépületeket, csak hogy tudjuk, mi folyik a mélyben, miközben a felszín fecseg a stadionban, amely a nap végére úgy nézett ki, mint Orbán jutalomjátéka.

Mert ahogyan nem kapcsolták a stadionban Trumpot, azzal a lendülettel keverték le a köztévében például Zelenszkij felszólalását, mintha ott sem lett volna. Pedig a MÁV milyen büszke volt, hogy kivételesen időben el tudta hozni őt a célállomásra, ami Budapest. Ez is sokat elmesél kies hazánk nyomoráról, ami a stadionbéli nagy buli alatt mintha nem is lett volna – igaz a köztévében soha nincs is -, ennél azonban sokkal figyelemre méltóbb, hogy ez az egész felhajtás Orbán One Man Show-jává vált, ahol az európai vezetők voltak a díszletek.

A foglalkozás a végére így érte el a célját, mert a feladata magyari szempontból ennyi volt és nem több, ez viszont édeskevés. Annak ellenére is, hogy Orbán nagy hangon jelentette ki, amiről ott a stadionban az ő felügyelete alatt döntenek a megjelentek, az „évtizedekre” határozza meg a világ folyását, az azonban hősünket nem zavarta egyáltalán, ott (itt) semmiféle döntések nem születtek, azok majd egy másik körben fogannak meg, ahol Orbán már súlyának és megítélésének megfelelően a partvonalon lesz.  

Kávézni fog a folyosón, amikor elmúlnak a számára ihletett percek és órák, amelyek úgy lettek felfújva a rezsim által, mint valami rossz lufi, amely aztán el fog szállani a bágyadt őszi napsütésben valahová a feledésbe. Ennyi volt ez az egész, és ez édeskevés, de jellegében talán hasonlatosnak mutatkozott a mindenkori legeslegnagyobb tűzijátékokhoz, amelyek csodájára járnak a gombák és moszatok olcsó sörrel a kézben. Nagy valószínűséggel két nap múlva már a kutya sem emlékszik erre az egészre az orbánsajtón kívül.

A megjelentek kipipálják, mint teljesítettet, egy olyan kötelességet, amihöz egyáltalán nem fűlött a foguk, Orbán az elkészült képeket majd beleteszi az albumába, amit forgat majd annak bizonyítékaként, mekkora bazi nagy ember is ő, vagy volt ezen a napon, pedig a szíve mélyén halványan sejti, a rossebeket. Az egója és romlottsága azonban azt sem engedi bevallani, milyen szánalomra méltó kis seggdugasz, aki ezzel a stadionos pörformansszal megint bemutatkozott. Illetve ezt már nem is kellett. Mindenki tudja, milyen, s legyint.