Gyertyafény és fenébe küldés

Ilyen napokon, mint ez a mai is, az elmúlt években az ember félre szokta tenni a köznapi énjét. Mert bármi furcsa is, vagy szokatlan, vannak azért fontosabb dolgok, ha úgy tetszik, általános emberiek, amelyek kívül állanak a Fidesz megszabta téren és időn. A halottakra való emlékezés talán a legősibb valami, ami az embert emberré teszi, és már akkor is benne volt az életünkben, amikor bölényeket föstöttünk a barlang falára.

Azóta civilizációk jöttek-mentek, de ez maradt, mígnem – legalábbis abban a kultúrkörben, amelyben most élnünk adatik – kialakult ez a gyertyafényes temetőbe járás, hogyha amúgy egyszer sem jutnak eszünkbe a halottaink, legyen egy napjuk, ami az övék. De nemcsak az ő érdekükben, hanem a miénkben is, hogy úgy nagyjából embernek lehessen maradni, és ne fogyasztó és szavazó gépezetnek, amivé löknek minket.

Mert, s ezt nem árt jól az eszünkbe vésni ma is, a Húsvét-szigeten az őslakosok is azért állítottak mind új és még újabb moai-okat, a szinte csak fejből álló, s a szárazföld belseje felé néző szobrokat, mert ők vigyázták a halottak nevében az élőket. És arra is figyelmeztettek ezek, hogy nem csak az a veszély fenyeget, hogy az élők megfeledkeznek a holtakról, hanem a halottak is az élőkről, aminek jó vége nem lehet. Tanulhatunk tőlük.

Mégis, amikor ezen a napon kimegyünk a temetőbe, azt abból a kötelességből és lelki békességből tesszük, hogy elsősorban mi őrizzük őket abból a megfontolásból, hogy végleg el ne múljanak. Mert ahogyan Marquez bácsi tanítja nekünk, a halálban is van egy még véglegesebb halál, ez pedig a feledés. Ilyen megfontolásokból szokott az ember tehát ezeken napokon elemelkedni kissé, és tenni félre minden mást.

Bélát szoktam írni ilyenkor. A Kampec dolores sorozatot, amikor fura hősöm, akiről jól tudjuk, hogy magam vagyok, s ilyen állagomban szoktam aztán részeken keresztül rigókkal diskurálni, időt és teret hajlítani az elképzelt faluban, amely maga Magyarország, szóval ezen a napon Béla-magam kiment rend szerint a faluszéli temetőbe, és elvégezte azt a gyászmunkát, amit annak ellenére kellett, hogy ahogyan én is Isten tudja mióta, árva már.

Ezek ilyen bensőséges dolgok. Mert Bélának az is a meggyőződése, hogy amiként a hit, úgy a halottakra való emlékezés is az ember legbensőbb magánügye, s ahogyan imádkozáshoz sincs szükség templomra, emlékezni is minden nap lehet, ha akar az ember. De legfőképp, ha ilyen kényszerei vannak, hogy rántáskavarás közben is eszébe jut az anyja meg az apja, a nagyi és valami fekete-fehér filmen játszódó gyerekkor a különös, álomszerű hangjaival.

Mindezideig úgy volt, legalábbis a megszokás szintjén, hogy a hatalom, lett légyen bármilyen elvetemült, primitív és aljas is abból a szempontból, hogy a bugyogónkban turkál, illetve meg akarja szabni, miről mit gondoljunk, odáig még nem merészkedett el, hogy abba is beleugasson, kire emlékezzünk a halottak napján. Nagy szomorúsággal tapasztaljuk azonban, hogy ez a tabu is ledőlt, hiába gondoltuk volna erről, hogy nem lehet.

Soknevű hadügyminiszterünk ugyanis intéssel élt felénk, hogy saját kútfőből-e vagy ukázra, az voltaképp mindegy is, de átlépett egy határt, amikor felszólította az alattvalókat, miszerint „a szeretteik sírjaihoz tartó emberek látogassanak meg egy ismert vagy ismeretlen hadisírt is, és emlékezzenek egy mécsessel vagy egy szál virággal”. A föntebb elmeséltek fényében megengedően erről csak annyit mondunk, ez egészen elképesztő idea.

Feledjük most Orbán Balázst, akinek az ismert megadós elmélete után olyan magas labdánk van itt is, hogy nagylelkűségünket bizonyítandó nem ütjük le. Ugyanakkor kénytelenek vagyunk mégis megjegyezni, mert belegázolt az emlékeinkbe és az emlékezésünkbe, hogy a sírokhoz arcokat, neveket, élettörténeteket kötünk mi, porbafingók, és nem valami fölsőbb ukázra ránk kényszerített nemzeti maszlagot. Mondhatnánk nagyon durvát, de nem tesszük.

Annyit azonban igen, soknevű hadügyminiszterünk, és mindahány hasonképp gondolkodó fideszista ámokfutó organizmus ezen a ponton takarodjon az életünkből. Ahogyan az eddig közmegegyezéssel nekünk politikamentesen meghagyott egyetlen napba is be akarja csempészni az elferdült gondolkodását. Mert a magunk részéről az elhunyt családtagjainkra emlékezünk, és nem mindenféle trombitaszóra meg ágyúdörejre.

Az van tehát, hogy mindezek után gyertyát gyújtunk annak, azoknak, akiknek mi magunk akarunk, aztán csendben és indulatmentesen, mindenféle érzelmi fölhorgadás nélkül küldjük a fenébe soknevű hadügyminiszterünket. Azzal az intéssel, hogy a kedves családjának szabogassa meg, kinek gyújtsanak gyertyát, kire gondoljanak e napon, ha egyáltalán. Amúgy pedig csak a NER-t hallottuk megint, bizonyítva újra, hogy ideje van a pusztulásának.