Coming out

Habár tudtuk, ennek ellenére két napja azért mindenféle kétségekkel néztük, mi a jó istennek ment Orbán (és társai) Grúziába szélsebesen a káoszba. Tegnap aztán kiderült mellbevágóan. Nem csak, hogy jelenlétével és képzelt politikai súlyával legitimálja a választások eredményét, hanem, akár valami atyaisten – vagy inkább Putyin küldötte és kinyújtott karja – szavakkal is kimondja az ítéletet, szerinte ott minden demokratikus volt, a választások tiszták voltak, a lebonyolításban kifogásolni valót találni nem lehetett.

Ez ügyben sajtótájékoztatót is tartottak közösen a grúz miniszterelnökkel, Irakli Kobhakidzével, mintha az ottani elnök, Szalome Zorubasvili a világon sem volna. Orbán szempontjából érthetően, hiszen ő volt az első, aki kijelentette, az eredményt nem fogadja el, mert „egy orosz különleges művelet szemtanúi és áldozatai lettünk, ellopták a választáshoz való jogunkat, orosz választást hajtottak végre”. Ezek után győzelmet hirdetni Orbán szájával nem csak pikáns, hanem hatalmas hiba is, de mintha őt mindez nem érdekelné.

Olyannyira nem, hogy képes volt ezen a sajtótájékoztatón kijelenteni, „Senki sem meri megkérdőjelezni, hogy a grúz választás szabad és demokratikus volt”, s már innen is látszik, a grúz elnök és az utcán tüntető nép (aki őt amúgy előzőleg kifütyülte) Orbán szerint a senki kategóriájába tartozik. Mintha itthon lennénk, ahol azok, akik nem velük vannak, nincsenek is, idegenben azonban ilyet megengedni azért nagy merészségre, illetve kifejlett aljasságra vall, de mit is várhattunk volna mást. Mondhatni ezt szoktuk meg.

Mint ahogyan azt is, hogy Orbán világképében az EBESZ, a komplett EU, illetve az USA is a választások kivizsgálását követeli, és nagy valószínűséggel annak eredményét nem fogadja el, nincsenek. Ehhöz képest hirdetett Orbán megkérdőjelezhetetlen eredményt, és ez okozta azt is, hogy az említett sajtótájékoztató majdnem botrányba fulladt, így nagyon hamar véget is ért, mert bekiabáltak neki, miért hagyja figyelmen kívül huszonhat uniós ország aggodalmait. Ezek után – vagy eközben – pedig a mi utcai harcosunk sietve távozott.

Vagy kávézni vagy a függöny mögé, és akkor még a legfőbb mondatot el sem mondtuk, amely olyan volt, mint valami coming out Orbán részéről, számunka pedig akár a megvilágosodás, hogy amit eddig is sejtettünk és hangoztattunk, az most ím, szavakba öntetett, és a technika segítségével megörökíttetett az utókor számára is. Hogy milyen erők és érdekek mozgatják a magyarok miniszterelnökét, amelyek között a hazánké még csak föl sem sejlik. Egyben pedig valami iszonyú jövőt hordoz a számára, s így természetesen nekünk is.

„A georgiai emberek döntöttek: a békére szavaztak. Nem engedték, hogy az országukból második Ukrajna legyen.” – Így az orbáni verdikt, ami után először azon gondolkozunk, tudja-e ez az ember, miket beszél. Másodjára pedig, ha a szavak jelentésével tisztában lévén mondta, amit mondott, akkor ezek után lesz-e maradása, de most már végképp a civilizált világ kebelében, vagy végleg levette az álarcát, és emögött egy pincsié tűnt fel, akit Putyin etet, és rángatja őt nem is pórázon, hanem egyenesen egy dróton.

Orbán szavai azt tartalmazzák ugyanis, ha a grúz nép másképpen döntött volna, mint ahogyan azt a valószínűleg elcsalt választások eredménye mutatja, s amellyel egy újabb orosz bábország létrejötte sejlik fel, szóval, ha nem ez lenne, akkor megindulna az orosz hadsereg egy újabb különleges hadműveletre abba az irányba. Orbán ezzel a mondattal azt jelentette ki, ha bárhol-akárhol nem Putyinnak tetszően döntene a nép, akkor azokat bájosan lerohanja, s ezzel legitimálta az ukrán háborút is, sőt, kiderült miféle az a béke, amit óbégat.

Le kell feküdni Putyinnak, mert különben baj lesz. Nem minősítenénk, de a kerek nagy világ előtt ilyen vallomást tenni delikát a köbön, és a masszív szégyenérzet, hogy nálunk ilyen alak van hatalomban, amelyben mi tartjuk őt. Ugyanakkor, ha már ez, akkor a ’26-os magyar választás is, hogy ránk is érvényes-e a tétel, miszerint okosan kell választanunk, mert különben jön a Vörös Hadsereg barátilag, vagy azért, mert valaki behívja. Nem facsargatom a dolgokat, mindez is benne van ebben a mondatban.

Ami azonban a legszebb, s ebbe már Szijjártó is becsatlakozott, hogy azt a gyalázatot, ami Grúziában történt Orbán élénk tapsa közepette, zsinórmértéknek állítják be, s ami miatt a fél világ tiltakozik, az megint libsi, brüsszeli károgás lesz. Mert az is elhangzott, „…a liberális mainstream szerint egy országban csak akkor van demokrácia, ha a liberális párt nyeri a választást”. És a zárás: „Magyarország tizennégy éve szembesül hasonló külső támadásokkal”. Ebben pedig az a legszomorúbb, hogy kijelöli hazánk helyét a világban. És látjuk, hol.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Coming out
  1. kovacs_ugynok szerint:

    Ha a dagadt kappannak annyira hiányzik a keleti diktatúra, akkor maradjon is ott, nekünk nem hiányzik az ország „élén” egy hazaáruló tolvaj bűnöző se!

  2. Nyista szerint:

    Az a baj, hogy DE! Nagyon is hiányzik. A dagadt kappan a magyar néplélek megtestesūlése. 3 milliò orbán országa. Ezért istenítik. A magyarok legjangosabb kisebbsége imádja a gyáva, alattomos, tolvaj árulót, mert valószínűleg maga is az. Ez egy ilyen nép.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum