A magyarok inzultálása

Élénk, mondhatni túlmozgásos volt az elmúlt napokban külügyminiszterünk, és úgy működött, ami a védjegye: hangosan, arrogánsan és kioktatóan. A legszebb, hogy sikerült új ellenfelet – akikből, ha így folytatja még akár ellenség is válhat – szereznie, akik épp most a horvátok volnának. Az ő nagykövetüket hívta raportra jó külügyminiszter urunk, mert (és itt figyeljünk a szóhasználatra) ők „inzultálják” a magyarokat.

Sok mindent hallottunk már, hogy mely nemzetek mit tesznek velünk, illetve azért ezt itt szögezzük le, a Fidesszel és annak tagjaival, szóval eddig hazudoztak rólunk, tiszteletlenek voltak, a belügyeinkbe avatkoztak vagy épp legújabban bábkormányt küldenének a nyakunkra. De inzultálás eddig még nem volt. Ez pedig csupán abból állott, hogy Ivan Anusic védelmi miniszter egy parlamenti vitában attól félt, hogy hazája hozzánk hasonlóvá válna.

Egészen pontosan egy Ukrajnáról szóló vitában föstötte fel azt a veszedelmet, hogy Horvátország az Oroszországot nyilvánosan támogató Szerbia és Magyarország oldalára kerülne egy bizonyos esetben. S amennyire a féltés hangja volt ez Anusic úrtól, Szijjártótól annyira az ordításé, viszont föl nem foghatjuk, ebben a kijelentésben mi az inzultálás, s az hogyan valósul meg. Ez titok marad, hogy a horvátokkal is elcsesztük, az nem.

Mesélhetnénk aktuálisan Litvániáról is, bár ők már nagyon régóta jó külügyminiszterünk bögyében vannak, mégpedig ezúttal olyannyira, hogy a Budapesten a kubai kollégájával tartott sajtótájékoztató (képünkön) kínálta neki az alkalmat, hogy a baltiakba belerúgjon. A litvánok voltak régebben már árulók, ezúttal csupán kivételezettek, mert nem helyezik őket egy polcra Magyarországgal csupán azért, mert az EU-Kuba párbeszédről szóló flepnit nem ratifikálták.

Megjegyeznénk, hogy azért ez nem egy NATO bővítés, s mint kitetszik, a ratifikáció elmaradása Szijjártót nem zavarja a kubai kapcsolatok építgetésében. Sőt, azzal is dicsekszik, hogy negyvenegy éve nem volt ilyen. Azaz, most már bizonyíthatóan és látványosan demonstrálva folytatja ott, ahol Kádár apánk idején abbamaradtak a dolgok. S erről többet nem is érdemes, arról azonban igen, hogy ráadásként még Minszkbe is készül újra. És büszke rá.

Ezzel kapcsolatban pedig azt látjuk, van annyira tuskó, hogy ugyan erről a látogatásról még senki nem szólt egy szót sem – pedig majd fognak, ez bizonyos -, mégis okát érezte Szijjártó és alkalmat talált arra, hogy az amerikai nagykövetnek beszóljon, aki pedig ezúttal nem is inzultálta a magyarokat. Mégis megkapta a magáét, egészen pontosan a külvárosi fiatalok stílusában azt üzente David Pressmannak, hogy „szokjon hozzá”. Delikát.

Már csak az hiányzott épp: pofád befogod, hogy kerek legyen a történet. Ugyanakkor az is biztos, ha megtörténik a nagy minszki utazás, akkor, mint már az elsőnél is, a világ civilizált fele nemtetszésének fog hangot adni, amire pedig majd kapnak a képükbe újra valami pökhendi dumát. Látszik, hogy mintha Szijjártó szarta volna a spanyolviaszkot, bennünket pedig nem először önt el a szekunder szégyen, ami amúgy majd túlél minket.

Azért mégpedig, mert mindazt az ocsmányságot, amit Szijjártó és a Fidesz külpolitika néven előad, ránk mutogatva teszi, fennen hangoztatva, hogy erre kapott felhatalmazást, holott rossebeket. Ez is egy aljas játék. Orbán apánk is boldog volt tegnap, a kezében lobogtatta az új nemzeti konzultáció papírját, hogy most hozta a nyomdából, és tudatva, hétfőn indul útjára az újabb gyönyör, ami a jelek szerint soha nem ér véget. Hogy lassan belefulladunk.

Viszont azt is tudjuk, teljesen mindegy, mi lesz az amúgy ellenőrizhetetlen konzultáció eredménye, hangoztatva aztán az következik, hogy a magyarok – mondjuk – nyolcvan százaléka helyesli, amit a Fidesz művel, azaz, bármely bírálat a nemzet, sőt, egyenesen Feri bátyám elleni támadás, aki amúgy nem tud semmiről, mert éppen a kocsmában dülleszkedik. De a nevében kérik ki az „inzultációt”. Tehát jobb, ha lehajtott fejjel lépjük át a határt.

Mindenki tudja ugyan, de mégis újólag rá kell mutatnunk, milyen mérhetetlen károkat okoznak ezek az országnak kívül és belül is. Lerohasztják és kifosztják, ugyanakkor azt a képet alakítják ki róla, s így rólunk is, mintha olyanok volnánk, mint ők. Momentán pedig erre semmilyen orvosság nincsen. Egy van, ami azonban iszonyú nehéz, elzavarni őket a hatalomból, hogy bejöhessen a fény az országba, amit már nagyon régen kizártak onnan.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “A magyarok inzultálása
  1. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Ennél aljasabb patkány banda ebben az elcseszett országban talán csak a nyilas példaképük lehetett.

    Minszkben meg a „hogyan csaljuk el a választásokat orosz barátainkkal” konferencia
    meghívott előadói lesznek.
    Most már tényleg pofán vághatná a náci szemeteket valaki !

  2. polyvitaplex szerint:

    Észak-Korea a minap kilépett az elszigeteltségből, és ezerötszáz katonát küldött az orosz–ukrán frontra, úgyhogy Szijjártó sem maradhat tétlen, még a végén kimaradunk a nagy békefolyamatból.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum