Várunk, Tomi

Két megnyilvánulása volt tegnap a Fidesz kommunikációs igazgatójának (Lásd: Menczer T. elvtárs). S bár külön-külön, de még együtt sem lenne ez elég arra, hogy önmagáért foglalkozzunk vele, mégis meg kell tennünk, mert ez az egész a jelenség szintjén érdekes, ahogyan rávilágít a „jobboldal” intellektuális és morális fölényére. Ezt Menczer et. már amúgy is hordozza önmagában, most azonban kibugyogott belőle a legnagyobb örömünkre.

Szombat volt tehát, átlagosnak és csendesnek tűnő hétvégi nap. Néha bágyadtan sütött a nap, az országban még megmaradt madarak csácsogtak az égen, és tán emiatt nem is emlékszünk arra, hogy Magyar Péter aktuálisan elkövetett volna valamit, ami fáj a Fidesznek, ennek ellenére Menczer et., ha jól értjük, kihívta őt a kocsma elé bunyózni, vagy mi a rosseb. Amit tehetett fölsőbb utasításra vagy önszorgalomból jóváhagyással.

Előtte még, hogy jobban megérthessük ennek a Menczernek és egyben a Fidesznek az esszenciáját, emlékezzünk meg arról, az a benyomása, az érzete a sportriporterből fideszistává avanzsáló manusnak, hogy őket (Fidesz, kormány, nem tudni, bizonytalan többes számot használt vizsgálatunk tárgya), lenézik. Hogy a „baloldal” jelentsen ez most már akármit is, „megveti” és „lenézi” a halmazukat a nemzeti konzultáció miatt.

Mások nevében jómagam nyilatkozni nem tudok, de arról biztosíthatnám – ha akarnám – ezt a kommunikációs zsenit, én már rég túlvagyok azon, hogy megvessem és lenézzem a fajtáját, mert ez érzelmi kötődést tételez. Ehelyett zsigeri tüneteim vannak, úgymint öklendezéssel elegy hányinger. Hogy másokból mit váltanak ki, azt megítélni nem tudom, de, ha lenézik őket, azon csodálkozni nem lehet egyáltalán. Tesznek érte nagyon.

Így jártatok fiúk, mondanánk nekik, de nincsen ahhoz kedvünk. Ehelyett fölfedezzük vizsgálatunk tárgyában a kisebbrendűségi érzésből fakadó agressziót, amivel egyáltalán nincsen egyedül a mancsaftjában. Most azonban, ahogyan a Magyarhoz intézett szózatát nézzük, belőle jött elő fékek és gátak nélkül, s emiatt mondtuk azt, hogy a jelenség szintjén érdekes, ahogyan az egyes (Menczer) hordozza magában az általánost (Fidesz).

Ilyen ez mind. De, hogy milyen is, ennek tisztázása céljából térünk vissza a Magyarnak címzett hörgésre, mert másnak az a megnyilatkozás nem igazán nevezhető. Viszont ezért érdekes kiváltképp. „Várlak, Peti” – így végezte be mondandóját hősünk, amiből az is következhetne, hogy egy romantikus randira virággal a lukában. De nem efféle volt az invitálás, hanem fogcsattogtatós. Mintha savas bácsi vagy esernyős matróna volna.

Pedig csak kommunikációs igazgató, aki az elébb említett bávatagoknak üzent, vagy tüzelte őket mintegy a további közelharcra, mert bővebben előadva szándékait ezt hallhattuk tőle: „Magyar Péter vonatkozásában hozzám képest Lázár János maga a megtestesült irgalom lenne”. Mielőtt megnéznék ezt az egészet, annyit kiegészítésképen és halkan megjegyzünk, aki ilyen „vonatkozásában” szavakkal kommunikál, az mindenre képes.

Ez magában hordozza a hajdani falusi párttitkárok szókészletét és gondolkodásának mélységeit, s innentől fogva nem is igazán érdekes mi hozta elő belőle az intellektuális fölényt. Ha már az erkölcsi megvan. Egyébként az, hogy nem jött össze a Magyar-Lázár találkozó valamikor már nagyon régen, de a jelek szerint erre fűzve bukott ki Menczerből a sztrítfájgter, elirigyelve tán Orbán dundi kis ökleit, ahogyan Chuck Norris mellett szorongatta.

Vagy hát, tényleg nem tudja az ember, mi jött föl belőle a mélységes árból, így az sem világos, a randin mit tenne Magyarral, amihöz képest Lázár maga az irgalom. Viszont kitetszik a kisebbrendűségi érzésből fakadó agresszió, mint már utaltunk rá, ahogyan Menczer a falkájából kifelé csattogtatja a fogait, vagy a ketrecből ki, illetve ketrecbe be, ez gusztus kérdése, de azt mutatja, hogy alanyunk gyáva féreg.

Addig ordít, míg többségben érzi magát, különben meg, mint az ideálja és istene, maga a nagy Orbán Brüsszelben, eloldalog a folyosóra kávézni, miközben veszi be épp, gyűri maga alá vagy a hátán cipeli a lipsiket. És akkor csodálkoznak, ha lenézik őket. Mert mit is tehetnének mást, ha ilyenek, s hogy milyenek, arra keressük az alkalmas jelzőt, és a szánalmas hangalakban találjuk meg. Ahogyan vergődnek a mindenféle fölényükben a szerencsétlenek.

Mondhatnánk mi is fölvéve az elibénk dobott kesztyűt, hogy várunk Tomi, illetve rakhatnánk hozzá biblikus pusztító képeket, ilyenek, de mint kitetszik az eddigi eszmefuttatásból, ilyen és ennyi törődést sem érdemelnek már. Hogy rögzítettük újólag, az a történelemnek felelősséggel tartozó krónikási voltunkból fakad, hogy megmutassuk az unokáknak, hol is éltünk, ahol majd nekik – reményeink szerint – nem kell majd. És ennyi az egész.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Várunk, Tomi
  1. Yeti szerint:

    A meg sem született unokáimnak nem kell élniük sehol.
    Reményeink sem lévén, ennyi az egész.

  2. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Előre bocsánat, mert szeretném, ha most Te is elgondolkodnál, amiről írtál ma.
    Nagyjából igazak a soraid, de csak nagyjából.
    Attól hogy X.Y. kijelenti hogy jobboldali, vagy liberális nem fog az lenni. Sorolhatnánk a példákat, bőven lehetne Orbántól – Ungárig..
    Lássuk be, a nácik nem a jobboldal, a bolsevikok meg nem a baloldal. Ha van tanulsága a XX. Századnak, szerintem ez az.

    Mégegyszer bocs, nem kioktatni akartam, csak tisztázni a náci – kommunista fogalmát.🙃

    U.i.:
    Jaa, és a Tamások nevében is külön kikérem magamnak…🤣

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum