Szijjártó és a RIA Novoszty

Kamala Harris, aki jó eséllyel (de minimum ötven százalék) az Egyesült Államok következő elnöke lesz, az ott zajló kampányban interjút adott, amelyben a magyar miniszterelnököt elhelyezte a történelem egy polcára. Ezt a helyet bízvást nevezhetjük szemétdombnak, de Harris voltaképp semmi újdonságot nem mondott, csak azt, amit az Európai Parlementben is a magyar kedves vezető képibe dörgöltek.

Ez erőteljes visításokat és rángásokat váltott ki a magyar kormányzó erőkből és magából miniszterelnök urunkból is, mert nem kellemes szembesülni azzal, hogy mint az amerikai elnökjelölt is megmutatta, az emberi faj rosszabbik típusához sorolnak minket. Olyan egyedek közé, mint akik ártanak szűkebb és tágabb környezetüknek is, s mint akik kapcsán az lenne a kívánatos, ha eltakarítanák őket. Hogy söprűvel vagy mással az mindegy.

Harris tökös lány, nem sokat lacafacázott, nem beszélt rébuszokban és a píszí terhe alatt, egyenesen azt nyilatkozta abban az interjúban, hogy Donald Trump olyan államfőkkel keresi a kapcsolatokat, mint Orbán Viktor, Hszi Csin-ping kínai elnök és Kim Dzsongun észak-koreai diktátor, ezek a vezetők pedig mind „diktátorok, autokraták és olyan emberek, akiket joggal lehet gyilkosnak nevezni”. Az ilyesmi bír fájni és szájnyalogatást okozni.

Reagálni is illik rá a diplomáciában, főleg, ha az ember valami rongyos cafatot meg akar őrizni a méltóságából és abból az illúzióból, hogy nem oda tartozik, mint amit a szemétdomb metaforával jellemeztünk. Viszont Kamala Harrist nem lehet megfogni, Szijjártó nem rendelheti be, sőt, az amerikai nagykövetet sem hívhatja meg egy kis ordításra, mert elnökjelölt lévén ez nem tekinthető hivatalos álláspontnak.

Majd a novemberi választás után, ha úgy alakulnak a dolgok, bár a mostani amerikai adminisztráció sem gondolkodik másként, csak nem fogalmaznak ilyen karcosan. Ők most úgy fejezik ki – mint az Unió is – nemtetszésüket, hogy sztaniolba csomagolva arról mesélnek, nem szerencsés, hogy Orbán oly közel került Putyinhoz, mert olybá tűnik, mindenhol az ő érdekeit képviseli, nem az Unióét, de még csak Magyarországét sem.

Ennél lájtosabban erről beszélni nem lehet. Viszont a vádakat látványosabban igazolni sem, amikor Orbán Strasbourgban történt tetemre hívása után, s az ott elhangzottakat mintegy igazolva Szijjártó legott Moszkvába röpült. Már tizenegyedszer a háború kitörése óta, jegyezték meg azok, akik ezt számon tartják (EU), s joggal nem tetszik nekik. Mai mesénk szempontjából azonban nem is ez az érdekes igazán, hanem ami ekkor vagy ezután történt.

Kamal Harris jogos bírálatát ugyanis nem a külügy, sem a kormány, sem a magyar hírbigyó (MTI) csatornáin keresztül cáfolta vagy ordított miatta Szijjártó, hanem az orosz állami hírügynökség, a RIA Novoszty tette közzé a szokásos magyar lamentálásba ágyazott ordítást, ami azért így ebben a formában tényleg delikát. A RIA Novoszty szidja Harrist Szijjártó szájával, és még így is tagadni próbálják, hogy Putyin seggéből üzengetnek a világnak.

Csak ezzel egycsapásra igazolódik minden vád, de ezek szerint Szijjártónak még annyi esze sincs, hogy ezt fölfogja, vagy pedig valakik kényszerítik erre. Vagy az oroszok, vagy Orbán, de a kettő voltaképpen egy és ugyanaz. Meglehetős diplomáciai bakinak lenne nevezhető ez a ránk nézve szerencsétlen eset, ha Szijjártó kapcsán egyáltalán diplomáciáról beszélni lehet, de az a tapasztalat, nem igazán. Vagy egyáltalán nem. Lehet választani.

Hogy aztán mit mondott az oroszoknak, és rajtuk keresztül a nagyvilágnak, illetve ebben az esetben Harrisnak, az már másodlagos, de a tényszerűség kedvéért azért megmutatjuk, mert nem tanulságok nélkül való: „Először is, ez egy botrány. Botrány így beszélni a miniszterelnökről. Elfogadhatatlan. A tisztelet teljes hiányát mutatja nemcsak a miniszterelnök, de a magyar emberek felé is”. – Ezt már rogyásig ismerjük, nem is forszíroznánk többet.

Mármint, ahogyan a magyar emberek nevében csinálják a gazságaikat, tehát, én nyájasom, te vagy a Fidesz leple, veled takarózva teszik, amit tesznek, azaz, akár ki is kérheted magadnak, ha már eleged van belőle, de nagyon.  Ám Szijjártó még előhúzta az aduászt is: „Ha tetszik, ha nem, a realitás az, hogy hazánk biztonságos és kedvező áron történő földgázellátása nem lehetséges az Oroszországgal való együttműködés nélkül”.

Nos, ezt aztán az amerikai nagykövet tette helyre, miszerint „a profit, és nem a béke érdekében” ragaszkodik Szijjártó az orosz olajhoz és gázhoz, ami elég súlyos vád. David Pressman azonban már behívható volna emiatt a külügybe, feltéve, ha Szijjártó egyáltalán hazatér Moszkvából, s nem nyit ott egy kis irodát, mint Putyin EU-s és magyarországi gauleitere, mert mindezek után már csak tényleg ez van hátra.

Kellene ide, mint minden jó színmű (vagy más irodalmi alkotás) végére egy kis feloldozó katarzis, ami azonban egyáltalán nincs, sőt, nem is várható. Az igen, hogy erre az oroszokkal üzengetésre valami reakció érkezik a világ boldogabbik részéből, ám lehet, ők is úgy vannak vele, hogy már csak legyintenek, mint olyan ügyre, ami végleg elveszett. Velünk együtt, ezt azért tegyük hozzá, hogy ne sok mindenben reménykedjünk.