Fel, Brüsszelre!

Az olaszországi Pontidában gyűltek össze Matteo Salvini feltétlen hívei, élükön Orbán Viktorral. Elsősorban azért, hogy az olasz elleni büntetőeljárás miatt tiltakozzanak, ami azért zajlik, mert még belügyminiszterként akadályozta meg a menekültek hajójának kikötését. Ez a Pontidában megjelentek szemében hőstett, mások szerint embertelen eljárás, a per folyik, a jobboldal (szélső, fasiszta) pedig tiltakozik. Ahol ilyesmik történnek, ott Orbánnak ott kell lenni, de ezen kívül is látszik, hogy valami különös vonzalmat érez a köztörvényesek iránt.

Lehetne itt sorolni a neveket, ki mindenkivel parolázott, akit már elítéltek, vagy ezután fognak, az ő szemében azonban mindig ideológiai olvasata van a dolgoknak, mint kies hazánkban is. Minket (Orbánt) azért büntetnek, mert embertelen volt a menekültekkel. Szerinte ez honvédelem és szabadságharc, s e kettő mezsgyéjén történnek aztán egészen különös dolgok, amelyek nyomán ma már nehezen eldönthető, hogy a magyar miniszterelnök röhejes, vagy nagyon veszélyes jobboldali szarkavaró alak. Gusztus kérdése.

Mielőtt azonban a pontidai hősökről mesélnénk, mintegy in medias res vágunk a dolgok közepibe, helyére téve mintegy a dolgokat, ahogy felrémlik előttünk a hős Svejk alakja. Mint emlékezhetünk, ő a téboly kitörése előtt, elébe menve a történéseknek, Müllernével utaztatta magát a tolókocsijában, s közben a mankósbotjával hadonászva ordibálta, hogy „fel Belgrádra”. Valami ilyesmit adott elő Orbán is a taljánoknak, illetve mutat be rendszeresen mind az összes széljobbos cimboráinak szerte a világon, mert odakint elvetemültebb, mint idehaza.

Ha lehet egyáltalán különbséget tenni a pörformanszok között. Továbbá úgy is működik ő immár tizenöt hosszú éve, mint a „Jöttünk, láttunk, visszamennénk” című filmalkotás egyik főhőse, a nemes Godefroy de Montmirail herceg, aki családjának idióta jelmondata, hogy „Harcra fel, győzni kell”. Sőt, ebben a filmben ő is szembetalálkozik az istentelen jövőben a szaracénokkal, és már helyben is vagyunk. Nem árt e két szemüvegen keresztül szemlélni jó Orbán Viktorunk agyamenéseit, s innen nézve tényleg röhejes a manus.

Fel, Brüsszelre, ez az ő kiáltása, ahogyan most Pontidában is, ahol egyeneset hadjáratot vizionált, amelyben ő kéz a kézben Salvinivel fogja tenni a következőket: “Nincs megállás. A küzdelem végén megfordul majd Párizs, visszavesszük Varsót és Európa legnagyobb politikai ereje leszünk. Akkor kézbe vesszük a brüsszeli politikát, és újra naggyá, erőssé, biztonságossá, gazdaggá és szabaddá tesszük Európát”. Ezt mondta a mi jó Orbánunk üdvrivalgások közepette, csak arra kell ügyelnie, hogy az olaszt addig ne dugják rács mögé.

Ahogyan annak idején leesett állal, s ajkainkon méretes vigyorral néztük Montmiral herceg kalandjait, valahogyan így vagyunk már Orbánnal is azzal a különbséggel, az egy film, ez pediglen a valóság. Ez azonban annyira abszurd vagy groteszk, hogy nevetésünk olykor sírásba vált át, jobb esetben együtt tesszük a kettőt, de könnyebb ettől nem lesz nekünk egyáltalán. Tovább megyünk azonban, mint ahogyan doktorminiszter urunk is kikerekítette a meséjét az olaszoknak, azzal bíztatva őket, hogy kövessék a példáját.

Amúgy egyébként héroszi magasságokba is emelte önnön alakját, aki olyat tud, mint a világon más senki, azaz, le tudja győzni a mitikus baloldalt, s ki is emelte: “mi már ötször legyőztük őket”. Azt várhattuk volna, hogy az olaszok, mint Brian követői fölsóhajtanak, „taníts minket mester”, de ez nem történt meg, pedig még azt is hozzá fűzte: “Sohasem adjuk meg magunkat, sohasem adjuk fel a szabadságunkat, és sohasem engedjük át az országunkat idegeneknek”. Itt, ezen a részen hangosan felsírt Orbán Balázs, de ez nem hallatszott el Pontidáig.

Akadt még megjegyzendő és felidézendő mondat – mert gondolatnak nehezen nevezhető -, miszerint: „Nem engedjük, hogy viccet csináljanak a házasságból, nem engedjük, hogy bohócot csináljanak a családjukat szerető emberekből”, majd újólag ígéretet tett arra, hogy „migránsokat” fog utaztatni Brüsszelbe. Mindebből is kitetszik az a sajátos katyvasz, ami amúgy jellemző egyetlenünk agyára, ahogyan gomolyognak benne a dolgok, és szivárognak ki a száján keresztül. Ezt azonban elég szomorú nekünk látni.

Azért mégpedig, mert hiába látszik világosan és egyértelműen, hogy ennek az alaknak most már tényleg elment az esze, ha a moszatok emiatt bálványozzák, sőt, még az ellenfelei is politikai zseninek tartják, aki az ilyen színjátékokkal viszi győzelemre önmagát. Tény, hogy nyer, sőt ötször nyert, mert ebben éppen nem hazudott, ami azonban nem az ő érdeme, hanem a mi gyalázatunk, akik engedtük és engedjük neki mindezt, mert a Gyurcsány, most meg a Magyar a fanyalgás oka. Csak közben eltelik az élet, Orbán meg él és virul.