A képük ferde

Julia Gross német nagykövet régebben, amikor Schmidt Mária (Orbán egyik fő történelmi ideológusa) megkérdőjelezte hazája létezését – Németország már nincs is -, kénytelen volt felhívni a figyelmet arra, hogy még élnek. Schmidt modortalansága (mert nem akartunk durvább szavakat használni) mutatja a Fidesz viszonyát a külvilágnak ahhoz a részéhez, lásd: a Nyugat, amelyet Putyin nyomán mostanában olyannyira utálnak.

Nem tudunk erre jobb szót használni, pedig biztosan van. Most, a napokban volt a német egység napjának ünnepe, amelyre hosszú évek után először nem ment el a magyar kormány részéről senki, amire indoklást nem adtak, de a fentebb emlegetett irányvonal magyarázatot ad rá. Nevezhetnénk ezt a gyerekszoba hiányának, ám a külpolitikában ez nem játszik. S hogy Szijjártó esetében mégis értelmezést ad sok mindenre, az a lényeges.

Leginkább arra mutat rá, hogy a magyar külügyes nem politikus, hanem valami egészen más. A hosszú évek óta tartó permanens röpködésének eredménye sem hozott egyebet, mint egy plecsnit Lavrovtól, rengeteg akkugyárat, s annak idején a használhatatlan lélegeztetőgépek tengerét. Szijjártó inkább egy rossz kalmár, aki azonban ebbéli tevékenységét ismeretlen hatalmak és emberek érdekében végzi büntetőjogi terhekkel.

Abban az értelemben azonban mégis külpolitikus volna, hogy rendelkezik egy ilyennek vindikált jogokkal, ami közül a legkedvesebbike a nagykövetek bekéretése, miközben kárál és toppogat a kis futsalos lábával. Immár sok éve mondogatnak fura dolgokat nagykövetek, más országok külügyesei vagy kormányai kies hazánkról, amely a NER fogságában szenvedve egy fekély lett Európa közepén. Szijjártó tehát gyakran toppogat és kéret be.

Mint most Julia Gross német nagykövetet is, aki beszédet mondott az emlegetett német egység ünnepén, ahová magyar kormány-, vagy állami ember nem ment el. Ez több modortalanságnál, ez egyértelmű üzenet. Hogy a nagykövet emiatt mondta, amit mondott, az nem egyértelmű, viszont amit beszélt, az egybeesik azzal, amiket amúgy mostanában szerte Európában tartanak Magyarországról, Orbánról, s így egyként rólunk is.

Az elmúlt hónapokban – illetve tán már években mérhető – Szijjártó szemében ebbe a hibába estek a finnek, a svédek, akikkel NATO-ügyben lehetett mocskos kis játékokat játszani, aztán jöttek a balti államok, a komplett EU, hogy az amerikai nagykövetről ne is beszéljünk, aki immár közellenség. Sorossal egy szinten van. Felsorolásunk nem teljes, hiszen, ha úgy vesszük, a komplett Nyugat rühell minket, s erre minden okuk meg is van. Ide jutottunk.

Most éppen oda, hogy a német nagykövet az említett beszédében sorolta azokat a vádakat, amelyeket a fél világ, amit nem részleteznénk, de egy mondata mindent elmond nekünk, miszerint „az Orbán-kormány lépései aláássák a Magyarországgal szembeni bizalmat”. Ez egy enyhe kifejezése annak, amilyen vádak megfogalmazhatók lennének velünk (velük) szemben, de egy ünnepi beszédnél azért több is történt előtte, csak nem verték nagydobra.

Az mégpedig, hogy Orbán Balázs ismert és inkriminált kijelentése, az oroszoknak való behódolás eszméje miatt a német-, és Jonathan Lacôte francia nagykövet közösen fogalmazott meg demarsot, amelyben az áll, hogy amennyiben Magyarország NATO-tagállamként valóban így áll a közös védelem kérdéséhez, az ellentétes a katonai szövetség szellemiségével, és sértő a többi tagra nézve. Egy demars az nem bekéretés, az egy komoly dolog.

Ugyanakkor a legérdekesebb, hogy a német egység ünnepén elhangzott német nagyköveti beszédet Szijjártó a magyar belügyekbe való beavatkozásként (a bizonytalan állagú szuverenitás) értékelte, ezért toppantott és kérette be a beszéd elmondóját, akiről azért – mint nagykövet – annyit nem árt tudni, hogy a fogadó országban nem azért van ott, hogy a helyi rezsimet dicsőítse, hanem, hogy országa érdekeit ott képviselje.

Szijjártó, mint külügyes ezzel nem látszik tisztában lenni, ezért elővette a szokásos formulát, s kijelentette: „A hazánkban szolgáló nagykövetektől minden esetben elvárjuk a tiszteletet, ezért a nagykövet beszéde teljességgel elfogadhatatlan”. Pedig a nagykövet teljes tisztelettel mondta el – saját fordításunkban -, hogy szaralakok, ami viszont a jelek szerint Szijjártónak fáj. Nem tudni miért, amikor nem történt egyéb, mint egy tükröt tartottak elé.

Ahogyan mind az emlegetett és fel nem sorolt országok is, s ezek szerint Szijjártó beletekintve ezekbe a tükrökbe felismerte bennük fájdalmas önmagát, és nem tetszett neki, amit lát. Gogolra hívnánk fel külügyesünk figyelmét ezzel kapcsolatban, bár tudjuk, Dzsudzsákon túl eddig nem terjed a horizontja, de ő hívta fel mindenki figyelmét arra: „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde” – igaz, vele meg az is a baj, hogy voltaképp nem is orosz, hanem ukrán.

Ez csak véletlen malőr, de, ha Szijjártó ezt nem értené, tudnánk neki javasolni J. A. polgártárs sorait is: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”, de ezzel is olyan vizekre eveztünk, hogy irodalomórát kellene tartanunk a magyar külügyben, bár minket be sem kérettek. Ugyanakkor megint látjuk, mi van, mivé lett a NER, ami után káromkodni tudnánk, meg fütyörészni, de ezzel megint ott volnánk a semmire sem való költészetnél, amit ezek nem értenek.