Apám, a pálinkaellenálló

Soha nem feledem azokat az összekovácsoló apa-fia programokat, amikor ősz közeledtével apámmal nekiláttunk beszerezni a cefrének valót. Nem volt gyümölcsösünk, a piacon sem vettünk ilyesmit, hanem inkább úton-útfélen összegyűjtöttünk minden szart, amihöz egy kis cukrot keverve alkoholos ital volt kinyerhető a konyhában. Ilyen összetákolt forralók voltak ezek megfelelő lecsapódási helyekkel, gyorsan szétszedhető készségek, ha kopogna a finánc, mert feljelentettek a szomszédok.

El nem múló emlék az gyermeki öröm is, amikor az első párlat megjelent a réztől olyan élénk, foszforeszkáló kék színben pompázva, ami valami földöntúli benyomást adott az italnak, amely aztán számos finomítás és aroma hozzá adása után úgy nézett ki, mintha emberi fogyasztásra alkalmas lenne. Pedig minden bizonnyal nem volt az. Életre maradtak meg bennem azok a melegséggel teli őszi napok a konyhán, amikor az ember fiatal és tapasztalatlan lévén azt hihette, hogy az apja valami szart kotyvaszt, holott csak ellenálló volt.

Tisztára, mint a Fidesz a genezisében, legalább olyan vehemeniciával és eredménnyel is. Apám sem tudta, hogy midőn fő a lé, amely azóta alapélelmiszerré manifesztálódott a fideszes legendáriumban, szóval nem is sejtette, hogy rendszerellenes volna, pedig csak inni akart. Élete nagy tragédiája tehát, hogy nem érhette meg Orbán Viktor második eljövetelét, ami után annyi pálinkát gányolhatott volna a konyhában, amennyi vadalmát az út mentén össze bír szedni, mert a kedves vezető ráérzett a néplélekre. Az ősi főző jussra.

Magam sem gondoltam volna még annak idején, kis úttörőként, hogy rácsodálkozva a meseszerű kék első főzetre Kádár sírját ásom, sokkal inkább tűnt úgy, bár erről annak idején nem voltak meg a kellő élettani ismereteim, hogy valószínűleg apámét. A lötty és a máj elsorvadásának egyenes összefüggése nem volt egyértelmű, de, ami a legszebb, hogy ennek ellenére az öregem nem ebbe, hanem kórházi szepszisbe halt bele, megelőzve ezzel mintegy a korát, pedig nem is Pintér irányította akkor még az egészségügyet.

Azt sem sejtette az ember akkor még, de igazság szerint még most sem igazán, hogy a mimagyarok szabad pálinkafőzésének engedélyezése nem az, ami, tehát szavazatszerő gesztus és intézkedés, hanem szabadságjog, ahogyan a hét végén Latorcai Csaba (Fidesz) volt kedves kifejteni a XV. Zempléni Szabad Pálinkafesztiválon, ahová elküldte őtet a párt, hogy beszéljen ökörségeket. Nem pont erre szólt az utasítás, de így sikerült Isten segedelmével, illetve a rogáni forgatókönyv útmutatásai alapján (egyes számú melléklet).

Illetve mélyebbre ásva a mocsárban és a kis magyar transzcendenciában, Latorcai et. emlékeztetetett arra, nemzeti kormányunk éppen tizenöt éve adta vissza nekünk a pálinkafőzés ősi jussát, ami ezekben a magasságokban már nem egyéb, mint a nemzeti kultúra szerves része. Apám tehát kultúrateremtő vagy megőrző volt a maga egyszerű módján, bár ő sem tudta, meg én sem, ahogyan viszont erről meg kellene kérdezni Kásler ősmagyarkutatót, hogyan viszonylik egymáshoz a kumisz és a fütyülős barack. Mert látszik némi ellentmondás.

Deák Bill Gyula (HBB) nótázott erről a kérdéskörről (Kőbánya blues), igaz, nem a pálinka, hanem a sör viszonylatában, de egyként ragadva meg a feledkezés lényegét, miszerint „ihatok egész nap, mindig lesz maláta”. Ez az igazi néplélek, a magyar kultúra kiteljesedése mintegy, mert amint ezen a fesztiválon Latorcai et. kifejtette a pálinkafőzés dicsérete közben, hogy mindemellett letették Füzéren egy félmilliárd forintból épülő szabadtéri színpad alapkövét is. Kérhetném, hogy akasszanak fel, ha értem, de nem szerzem meg ezt az örömöt.

Mégpedig nem azért, hogy kitoljak a Fidesszel, hanem, mert minden megvilágosodott, mintha Buddha volnék a fa tövében gubbasztva. A rendszer lényege, hogy ti főzhetitek a szaros pálinkátokat, mi meg ilyen színpadok építéséből lopjuk ki a részünket, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, csak a pálinka fogy megállíthatatlanul. Viszont úgy belemelankóliázik az ember abba, milyen szép is lett volna, ha apám, miközben a kék főzet cseperész, egy színpadot ácsolnak az ablaka alá, ahol magyarnótákat énekelhetett volna. Mert azt szerette.