Már beszedte

Elmegy a víz. Ma elhagyja az országot, és itt hagyja nekünk a hiányt. Ámde nem a víz hiányát, hanem a kampányét és propagandáét, mert ez a víz úgy kellett a magyar politikai életnek, mint egy falat kenyér. Okot és indokot adott a szereplésre gumicsizmában, lapáttal a kézben, lehetett a gátakról üzengetni egymásnak meg a népeknek, és a mieink attól függetlenül, hogy a küzdőtér melyik sarkában léptek be a ringbe, ezt ki is használták alaposan.

Még Orbán Viktor is. Aki ugyan lassan ébredt, mert amikor a többiek már a közelítő veszedelem frontvonalából küldözgették a szívhez szóló képeket és szövegeket, kies hazánk amúgy teljhatalmú ura egy kis spétben léve a Terminátorral gyúrt valami edzőteremben, ingben. Még szerencse, hogy a zakót azért levette, mert a dagadó izmok szétfeszítették volna a szövetet. Aztán persze ráállt a stáb a dologra, lettek képek gáton szemlélődve, csónakon haladva is.

Ez mutatta azt a mindenható állapotot, amely azt a kényszerképzetet hozta, hogy egyetlenünk mindenütt ott van, s bár ugyan a homokzsákok tőle függetlenül töltődnek, a védekezés lényege mégsem ez, hanem, ahogyan a víz a megtekintéstől szelídül meg, kér elnézést és kezd apadásnak. Olybá tűnt és tűnik, elég csak annyit mondania a vizek urának: „apaggy”, és a megintett megszégyenülten folyik tova eddig ismeretlen vidékek felé.

Ez az alapállapot. De jött még hozzá az árvízinfó a tévében nap mint nap, ami arra is jó volt, mintha örök péntek volna a Kossuthon, lehetett hirdetni az árvízhez úgy-ahogy (vagy sehogyan sem) kapcsolódó igét. És ez nem volt egyéb, mint az a hungarikum, hogy az Unió soros elnöke teli pofával szidta azt, aminek a soros elnöke, ami valljuk meg, olyan teljesítmény, amire a világ egyetlen más embere nem lenne képes. Csakis ez a mi Viktorunk.

Így szeretjük vagy rühelljük őt gusztus szerint, és ez a kettősség mutatkozik meg abban, hogy akkor koldusok vagyunk vagy sem, illetve, hogy ehhez miként viszonylunk. Mert emlékezhetünk, a vészek közepén olybá tűnt, hogy az Unió kihagy minket a nagy árvízi pénzosztásból, s ekkor a mi fiunk, ahogyan ez tőle szokásban van, rákönyökölt a sörfoltos abroszra, és megmondta a tutit, kijelentette mintegy az öntudatot.

„Nem javaslom, hogy valami nyomorult koldus testtartásával kalapozzunk, komoly ország vagyunk, elvégeztük a munkát”. – Így hangzott a sehová nem vezető ugarbüszkeség, de a hívek az ő templomában csettintettek böfögve, mennyire megmondta „ezeknek”, csak épp a folytatás lett halkabb. És ez a nagy megnémulás azért következett be, mert aztán kiderült, kaphatunk pénzt, csak épp szorosan el kellene számolni vele, ami nálunk alapbaj.

A rendszer büszke öntudata sérül emiatt mindig, hogy senki ne mondja meg nekünk, mire költjük az európai adófizetők pénzét, s ezért történt számos esetben (norvégok, egyebek), ha ez a feltétel, akkor nem is kell. Így és ekkor szokott aztán emlegetődni mindenféle kettős mérce, a minket való bántás, noch dazu, a belügyeinkbe való beavatkozás voltaképp azért, ha nem lopható szabadon, akkor nem is kell. Mert mit képzelnek ezek.

„Ezek” még azt is képzelték, hogy a menekültekkel való állatias bánásmód miatt szarrá büntettek minket, s arra is az volt a reakció – mint emlékezhetünk -, majd úgy oldjuk meg, hogy nekik jobban fájjon. Rémlik, mert most volt, hogy nem is koldus testtartással mondtuk – mondta azt a jótevőnk -, hogy az Unió nem ad nekünk pénzt határvédelemre, ezért tartozik nyolcszáz milliárddal, ezért a büntetést tudja be ennek.

Persze ennek köze sincs a valósághoz, ezért az egyik reggeli árvízinfón született egy új narratíva, mintha az a régi soha el sem hangzott volna. Hogy ezt a büntetést mi már (ő már) beszedtük tőlük. Szó szerint citálva, mert megéri: „A migrációs bírságot már – ha figyelték a félévkor meghozott adóintézkedéseket –, beszedtük tőlük, maguktól. Rendben vagyunk”. – Ha most leesett volna az álla, akkor helyezze vissza alapállapotba.

Részletezve azt tudtuk meg a zseniális intézkedésről, hogy: „Biztosan látták a jogszabálymódosításokat, amiket félévkor elfogadtunk, azok bevételnövelő jogszabályok voltak, bizonyos szektorban dolgozó cégekre vonatkoztak. Amit mondtam korábban, azt tartjuk, ami büntetést fizetni kell, annak a fedezetét nem a magyar emberek fogják előteremteni. Ebben biztosak lehetnek”. – Delikát.

Nem részleteznénk azt, hogy a magyar lakosság miként fizeti meg a cégekre kivetett különadókat, mert mindenki tisztában van vele. Így az is világos, kinek fog fájni Brüsszel büntetése: nekünk. Olyan ez, mint az egyszeregy, amelyben a kétszer-kettőről most állította ez az alak, hogy öt. Majd pedig folytatta az elképesztő előadást arról, hogyan győzi le a vizet, aminek az a tulajdonsága, hogy előbb-utóbb magától levonul. Nincs több kérdésem.