Már beszedte

Elmegy a víz. Ma elhagyja az országot, és itt hagyja nekünk a hiányt. Ámde nem a víz hiányát, hanem a kampányét és propagandáét, mert ez a víz úgy kellett a magyar politikai életnek, mint egy falat kenyér. Okot és indokot adott a szereplésre gumicsizmában, lapáttal a kézben, lehetett a gátakról üzengetni egymásnak meg a népeknek, és a mieink attól függetlenül, hogy a küzdőtér melyik sarkában léptek be a ringbe, ezt ki is használták alaposan.

Még Orbán Viktor is. Aki ugyan lassan ébredt, mert amikor a többiek már a közelítő veszedelem frontvonalából küldözgették a szívhez szóló képeket és szövegeket, kies hazánk amúgy teljhatalmú ura egy kis spétben léve a Terminátorral gyúrt valami edzőteremben, ingben. Még szerencse, hogy a zakót azért levette, mert a dagadó izmok szétfeszítették volna a szövetet. Aztán persze ráállt a stáb a dologra, lettek képek gáton szemlélődve, csónakon haladva is.

Ez mutatta azt a mindenható állapotot, amely azt a kényszerképzetet hozta, hogy egyetlenünk mindenütt ott van, s bár ugyan a homokzsákok tőle függetlenül töltődnek, a védekezés lényege mégsem ez, hanem, ahogyan a víz a megtekintéstől szelídül meg, kér elnézést és kezd apadásnak. Olybá tűnt és tűnik, elég csak annyit mondania a vizek urának: „apaggy”, és a megintett megszégyenülten folyik tova eddig ismeretlen vidékek felé.

Ez az alapállapot. De jött még hozzá az árvízinfó a tévében nap mint nap, ami arra is jó volt, mintha örök péntek volna a Kossuthon, lehetett hirdetni az árvízhez úgy-ahogy (vagy sehogyan sem) kapcsolódó igét. És ez nem volt egyéb, mint az a hungarikum, hogy az Unió soros elnöke teli pofával szidta azt, aminek a soros elnöke, ami valljuk meg, olyan teljesítmény, amire a világ egyetlen más embere nem lenne képes. Csakis ez a mi Viktorunk.

Így szeretjük vagy rühelljük őt gusztus szerint, és ez a kettősség mutatkozik meg abban, hogy akkor koldusok vagyunk vagy sem, illetve, hogy ehhez miként viszonylunk. Mert emlékezhetünk, a vészek közepén olybá tűnt, hogy az Unió kihagy minket a nagy árvízi pénzosztásból, s ekkor a mi fiunk, ahogyan ez tőle szokásban van, rákönyökölt a sörfoltos abroszra, és megmondta a tutit, kijelentette mintegy az öntudatot.

„Nem javaslom, hogy valami nyomorult koldus testtartásával kalapozzunk, komoly ország vagyunk, elvégeztük a munkát”. – Így hangzott a sehová nem vezető ugarbüszkeség, de a hívek az ő templomában csettintettek böfögve, mennyire megmondta „ezeknek”, csak épp a folytatás lett halkabb. És ez a nagy megnémulás azért következett be, mert aztán kiderült, kaphatunk pénzt, csak épp szorosan el kellene számolni vele, ami nálunk alapbaj.

A rendszer büszke öntudata sérül emiatt mindig, hogy senki ne mondja meg nekünk, mire költjük az európai adófizetők pénzét, s ezért történt számos esetben (norvégok, egyebek), ha ez a feltétel, akkor nem is kell. Így és ekkor szokott aztán emlegetődni mindenféle kettős mérce, a minket való bántás, noch dazu, a belügyeinkbe való beavatkozás voltaképp azért, ha nem lopható szabadon, akkor nem is kell. Mert mit képzelnek ezek.

„Ezek” még azt is képzelték, hogy a menekültekkel való állatias bánásmód miatt szarrá büntettek minket, s arra is az volt a reakció – mint emlékezhetünk -, majd úgy oldjuk meg, hogy nekik jobban fájjon. Rémlik, mert most volt, hogy nem is koldus testtartással mondtuk – mondta azt a jótevőnk -, hogy az Unió nem ad nekünk pénzt határvédelemre, ezért tartozik nyolcszáz milliárddal, ezért a büntetést tudja be ennek.

Persze ennek köze sincs a valósághoz, ezért az egyik reggeli árvízinfón született egy új narratíva, mintha az a régi soha el sem hangzott volna. Hogy ezt a büntetést mi már (ő már) beszedtük tőlük. Szó szerint citálva, mert megéri: „A migrációs bírságot már – ha figyelték a félévkor meghozott adóintézkedéseket –, beszedtük tőlük, maguktól. Rendben vagyunk”. – Ha most leesett volna az álla, akkor helyezze vissza alapállapotba.

Részletezve azt tudtuk meg a zseniális intézkedésről, hogy: „Biztosan látták a jogszabálymódosításokat, amiket félévkor elfogadtunk, azok bevételnövelő jogszabályok voltak, bizonyos szektorban dolgozó cégekre vonatkoztak. Amit mondtam korábban, azt tartjuk, ami büntetést fizetni kell, annak a fedezetét nem a magyar emberek fogják előteremteni. Ebben biztosak lehetnek”. – Delikát.

Nem részleteznénk azt, hogy a magyar lakosság miként fizeti meg a cégekre kivetett különadókat, mert mindenki tisztában van vele. Így az is világos, kinek fog fájni Brüsszel büntetése: nekünk. Olyan ez, mint az egyszeregy, amelyben a kétszer-kettőről most állította ez az alak, hogy öt. Majd pedig folytatta az elképesztő előadást arról, hogyan győzi le a vizet, aminek az a tulajdonsága, hogy előbb-utóbb magától levonul. Nincs több kérdésem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Már beszedte
  1. Yeti szerint:

    Öregapám tiszai halászként azt mondta, kisunokám jegyezd meg a szar mindig a víz tetején úszik. A szar alakok is mindig legfelül maradnak.
    Nagyon igaza volt.

    • Coolman szerint:

      Ez nagyon jó mondás. 🙂
      De ennyi szar alakot tán még ő sem látott. Nem látszik tőlük a felszín. 🙁

  2. polyvitaplex szerint:

    Orbánnal már máskor is megtörtént, hogy késve reagált valamilyen közeledő veszélyre, például a Covidra (magyar ember nem dől be minden rémhírnek, és nem hord maszkot), de azután abból is sikerült minden kiaknázhatót kiaknázni, már ami a szerepléseit és a fontoskodó iránymutatásait illeti.
    És ilyen volt az ukrajnai háborúra való reagálása is, és csak hónapokkal később jutott eszébe, hogy ő azt is előre látta.

    A Coviddal és az ukrajnai háborúval ellentétben, az árvíz hamar levonul, viszont évente menetrendszerűen újra megérkezik, lesz még Orbán lábán gumicsizma.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum