Legények a gáton

Ha azt hinnék, a napokban zajló vizes tragikomédia ott kezdődött, hogy Pócs János (persze, hogy Fidesz) elindult árvizet keresni a Tiszára, de nem talált, akkor tévednénk erősen. Azoknak a folyamatoknak a fölfogásához (megengedően megértés) akkor jutnánk a legközelebb, ha emlékeznénk nem is oly rég volt futballmeccsekre, amelyeken az „ellenzéknek” a fideszisták szerint nem volt joga szurkolni a magyaroknak, mert az a Nélküleddel együtt az ő nemzeti kiváltságuk. A jobboldali morális fölényük.

S amíg ezt emésztgetik, megmutatom a végét is, amikor (tegnap) miniszterelnök urunk az rávízi védekezés alfája és omegájaként eljutott a végső és egyedül üdvözítő narrációhoz, miszerint, „ha Brüsszelre várnánk, nyakig állnánk a vízben”. Nem kell különösebb tehetség e kijelentés megfelelő fiókba rakásához, de ez a brüsszelezés delikát, hogy épp most erre nem adtak pénzt, aztán – ami szintén napirenden van – a határvédelemre sem, kissé elébb pedig a tanárok béremelésre szánt összeget sem utalták időben, mint emlékezhetünk.

Brüsszel ezidőtájt visszafogottan tejel, kánaáni hazánk pedig nehezen viseli a kassza kihűlését, és kezd összeomolni, szügyig eladósodni, ilyenek, de megmarad nekünk az a vigasz, hogy ugyan minden a lehető legrosszabbul alakul, de legalább kormányozni tudnak. Ezt az illúziót hivatott fenntartani a mostani árvízi védekezés is, aminek így a médián keresztül tapasztalva nem is igazán az a tétje már, hogy amúgy a víz ne vigyen el mindent, hanem, hogy kinek mennyi gumicsizmás képe jelenik meg a Facebookon, s mindeközben hogyan áll a haja.

A versenyfutást Magyar Péter generálta, aki a magyar politikai térben mindenkinél előbb érezte meg ebben a helyzetben a pártja – és önmaga – fényezésének soha vissza nem térő, kihagyhatatlan lehetőségét, s már akkor sáros gumicsizmában fotózkodott, amikor Orbán még álmosan a másik oldalára fordult a dunna alatt. Ám, midőn ez a hendikep kiderült, minden eszközzel azon van a kedves vezető (meg a pártja), hogy a sajátos és meglehetősen lehangoló meccset a maga javára fordítsa, ezért már minden reggel kapaszkodik a pulpitusba.

A kamerák előtt, természetesen, minden más programot lemondva, mert ha azt a látszatot is óhajtja kelteni, hogy érettünk dolgozik éjt nappallá téve, kilóg a lóláb, ahogyan a magyar nemzeti nyelv mondja. Semmi egyéb ez, mint a megkopó népszerűség fényezése, a szavazatok gyűjtögetése, és Mária néni felé annak a hamis képnek a mutatása, miszerint személyesen lesz megvédve megint. Ennyit a „drága” emberről, de ez nem nóvum, a többi gauleiter és csinovnyik ténykedése azonban megér egy külön misét.

Kialakult egy olyan beállítás, amely immár arról szól, ki van ott a gáton, ha ott van, joga van-e ott lenni, s azzal mi a célja. Az a sugallat, illetve nem is egyszer kimondatott, hogy az amúgy a védekezésbe beleálló ellenzékieknek semmi egyébre nem jó a vízazúr helyzet, mint, hogy a népszerűséget hajhásszák, ergo, nincsen joguk a gáton fotózkodni. Másfelől pedig, ha nem fotózkodnak, akkor nem vesznek részt a héroszi munkában. Ez a Fidesz által generált ördögi kör, a nyuszi sapkája után szabadon, hogy van rajta gumicsizma vagy nincsen.

Tök mindegy, a pofonját úgyis megkapja. És ezen a ponton visszatérve a futballmeccsekre, az a feeling most is, hogy amiképp a stadionban nincsen joga az „ellenzéknek” szurkolni, itt meg ekképp nem pakolhatja a homokzsákokat, mert azzal csak a népszerűséget hajhásszák, míg viszont a fideszisták szívjóságból a belüket dolgozzák ki a gátakon „megvédve” bennünket és a vízben úszkáló hazát. Sikerült hát ebből is ócska színjátékot generálni, ami hungarikum, mert ilyen ország a földön még egy nincsen. De még az Univerzumban sem.

Ugyanakkor és mindeközben látjuk a mókás képeket és azok kritikáit, ki, hogyan fogja a lapátot, az mennyire sáros, ki, hogyan veszi, föl a gumicsizmáját vagy veti le, mert belebüdösödött a lába. Azaz, kedves nyájasok, olyan előadást kapunk, amilyet eddig még soha, amiből az a következtetés fakad, nincsen a világmindenségnek olyan történése, amiből ne sikerülne pár perc alatt kampányt és gyűlöletet fabrikálni annak a kérdésnek az elmaradásával, ami hozzánk szólna, s arról, hogy mi akarjuk-e ezt az egészet. Mi kívül esünk ezeken a játszmákon.

Ugyanakkor nem árt visszatérni arra, mi történne, ha Brüsszel, engedve Orbán kappanvonyításának ideküldene legott egy szakajtónyi pénzt, hogy tessék magyarok, védekezzetek. Mi történne a dellával, kihez kerülne, s hogyan, mennyi maradna belőle, mire a gátra jutna. Példabeszédként, hogy amiként kicsiben, úgy nagyban is, a hír, miszerint Halászteleknél ellopták a védekezésre szánt zsákokat és a homokot, ami rögvest tragikomédiává transzformálja a dolgainkat a röhögés és zokogás egyforma ingerével.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Legények a gáton
  1. Yeti szerint:

    Gumicsizmám van, tévém nincs, nyomtatott lapokat a kilencvenes évek dereka óta nem olvasok. Az elektronikus híreket pedig magamnak válogatom.
    Így aztán annyit tutulhat az összes tróger amennyit akar, nekem az csak molyfing.
    A maribácsik, józsinénik meg élvezzék amíg le nem rohad a gumicsizma.

    Úgy mellesleg, a sok ökör szerint víz nagyhatalom ez az ország – miközben szép csendesen elsivatagosodik. A vizeket elengedik, fő hogy kurva gazdagéknak megérje az ártereket is beépíteni, beszántani. Majd közpénzeken gátakat emelni és védekezni, stb.
    Pont ugyanolyan hülyén, mint bármi mással is teszik akár gazdaságról akár egyéb dolgokról legyen szó.

  2. tanyi szerint:

    Hát az a helyzet hogy Brüsszel nélkül szarban van a mi magyar miniszterünk,hiányzik a lóvé amivel támogatná a ner haverokat és náci haverjait pl:a Spanyol VOX-ot, így kénytelen hitelből és a mi adónkból pénzelni őket.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum