Legények a gáton

Ha azt hinnék, a napokban zajló vizes tragikomédia ott kezdődött, hogy Pócs János (persze, hogy Fidesz) elindult árvizet keresni a Tiszára, de nem talált, akkor tévednénk erősen. Azoknak a folyamatoknak a fölfogásához (megengedően megértés) akkor jutnánk a legközelebb, ha emlékeznénk nem is oly rég volt futballmeccsekre, amelyeken az „ellenzéknek” a fideszisták szerint nem volt joga szurkolni a magyaroknak, mert az a Nélküleddel együtt az ő nemzeti kiváltságuk. A jobboldali morális fölényük.

S amíg ezt emésztgetik, megmutatom a végét is, amikor (tegnap) miniszterelnök urunk az rávízi védekezés alfája és omegájaként eljutott a végső és egyedül üdvözítő narrációhoz, miszerint, „ha Brüsszelre várnánk, nyakig állnánk a vízben”. Nem kell különösebb tehetség e kijelentés megfelelő fiókba rakásához, de ez a brüsszelezés delikát, hogy épp most erre nem adtak pénzt, aztán – ami szintén napirenden van – a határvédelemre sem, kissé elébb pedig a tanárok béremelésre szánt összeget sem utalták időben, mint emlékezhetünk.

Brüsszel ezidőtájt visszafogottan tejel, kánaáni hazánk pedig nehezen viseli a kassza kihűlését, és kezd összeomolni, szügyig eladósodni, ilyenek, de megmarad nekünk az a vigasz, hogy ugyan minden a lehető legrosszabbul alakul, de legalább kormányozni tudnak. Ezt az illúziót hivatott fenntartani a mostani árvízi védekezés is, aminek így a médián keresztül tapasztalva nem is igazán az a tétje már, hogy amúgy a víz ne vigyen el mindent, hanem, hogy kinek mennyi gumicsizmás képe jelenik meg a Facebookon, s mindeközben hogyan áll a haja.

A versenyfutást Magyar Péter generálta, aki a magyar politikai térben mindenkinél előbb érezte meg ebben a helyzetben a pártja – és önmaga – fényezésének soha vissza nem térő, kihagyhatatlan lehetőségét, s már akkor sáros gumicsizmában fotózkodott, amikor Orbán még álmosan a másik oldalára fordult a dunna alatt. Ám, midőn ez a hendikep kiderült, minden eszközzel azon van a kedves vezető (meg a pártja), hogy a sajátos és meglehetősen lehangoló meccset a maga javára fordítsa, ezért már minden reggel kapaszkodik a pulpitusba.

A kamerák előtt, természetesen, minden más programot lemondva, mert ha azt a látszatot is óhajtja kelteni, hogy érettünk dolgozik éjt nappallá téve, kilóg a lóláb, ahogyan a magyar nemzeti nyelv mondja. Semmi egyéb ez, mint a megkopó népszerűség fényezése, a szavazatok gyűjtögetése, és Mária néni felé annak a hamis képnek a mutatása, miszerint személyesen lesz megvédve megint. Ennyit a „drága” emberről, de ez nem nóvum, a többi gauleiter és csinovnyik ténykedése azonban megér egy külön misét.

Kialakult egy olyan beállítás, amely immár arról szól, ki van ott a gáton, ha ott van, joga van-e ott lenni, s azzal mi a célja. Az a sugallat, illetve nem is egyszer kimondatott, hogy az amúgy a védekezésbe beleálló ellenzékieknek semmi egyébre nem jó a vízazúr helyzet, mint, hogy a népszerűséget hajhásszák, ergo, nincsen joguk a gáton fotózkodni. Másfelől pedig, ha nem fotózkodnak, akkor nem vesznek részt a héroszi munkában. Ez a Fidesz által generált ördögi kör, a nyuszi sapkája után szabadon, hogy van rajta gumicsizma vagy nincsen.

Tök mindegy, a pofonját úgyis megkapja. És ezen a ponton visszatérve a futballmeccsekre, az a feeling most is, hogy amiképp a stadionban nincsen joga az „ellenzéknek” szurkolni, itt meg ekképp nem pakolhatja a homokzsákokat, mert azzal csak a népszerűséget hajhásszák, míg viszont a fideszisták szívjóságból a belüket dolgozzák ki a gátakon „megvédve” bennünket és a vízben úszkáló hazát. Sikerült hát ebből is ócska színjátékot generálni, ami hungarikum, mert ilyen ország a földön még egy nincsen. De még az Univerzumban sem.

Ugyanakkor és mindeközben látjuk a mókás képeket és azok kritikáit, ki, hogyan fogja a lapátot, az mennyire sáros, ki, hogyan veszi, föl a gumicsizmáját vagy veti le, mert belebüdösödött a lába. Azaz, kedves nyájasok, olyan előadást kapunk, amilyet eddig még soha, amiből az a következtetés fakad, nincsen a világmindenségnek olyan történése, amiből ne sikerülne pár perc alatt kampányt és gyűlöletet fabrikálni annak a kérdésnek az elmaradásával, ami hozzánk szólna, s arról, hogy mi akarjuk-e ezt az egészet. Mi kívül esünk ezeken a játszmákon.

Ugyanakkor nem árt visszatérni arra, mi történne, ha Brüsszel, engedve Orbán kappanvonyításának ideküldene legott egy szakajtónyi pénzt, hogy tessék magyarok, védekezzetek. Mi történne a dellával, kihez kerülne, s hogyan, mennyi maradna belőle, mire a gátra jutna. Példabeszédként, hogy amiként kicsiben, úgy nagyban is, a hír, miszerint Halászteleknél ellopták a védekezésre szánt zsákokat és a homokot, ami rögvest tragikomédiává transzformálja a dolgainkat a röhögés és zokogás egyforma ingerével.