Bugsy a gáton

Mint emlékezhetünk, 2022 májusában a magyar külügy – itthoni átfogó gyűjtések után – ötszáz liter misebort küldött a háború sújtotta Ukrajnába. Ezen a jóérzésű magyarok már akkor is kiköpve röhögtek, mert nagyon közel volt még Zelenszkij kijelentése az orosz invázió kezdetéről, mikor is azt mondta az őt menekíteni kívánó nyugatnak: „lőszerre van szükségem, nem fuvarra”. Ez jelezte a fontossági sorrendeket, és ehhez képest értékelendő a cirka tíz akó bor, hogy mi mennyire gondoljuk komolyan ezt a segítősdit.

Semennyire. Pedig akkor még igazán ki sem jegecesedett a mi békegalamb szerepünk, Szijjártó még nem röpködött hetente Lavrovhoz, és ebben az időben még nem is vétózgatott a kormány az EU-ban Ukrajna kapcsán, csak sejteni lehetett, hogy ezt fogja csinálni. És most, hogy elmeséltem a két évvel ezelőtti életünket, azzal is egészítsük ki a tablót, hogy az ukránok nem álltak neki hőbörögni a misebor miatt, nem üzenték Orbánnak, hogy borítsa a saját fejére, hanem elfogadták, és nagy valószínűséggel el is szopogatták azóta.

Azóta, amióta rengeteg víz folyt le a Dunán, most meg épp mennyi sok folyik, ugye, s mindeközben a magyar-ukrán viszonyok a végletekig kiéleződtek nem utolsó sorban azért, mert kies hazánk (a Fidesz és tagjai) Putyin seggéből lóg ki. Emiatt a fél világ rühell minket, a másik fele pedig csak utál, nem lenne meglepő tehát, ha most, amikor készül minket elmosni a víz, kárörvendve röhögnének, hogy dögöljünk meg magunknak. Van, ahol azonban még létezik a szolidaritás és az emberség elszenesedett csonkja.

Mindemelett sem akarnánk azonban az ukránokat mint nemzetet a miénk fölé emelni, mert akkor elveszítenénk amúgy is kétes magyarságunkat. Éppen ezért csak csendben jegyezzük meg, most, amikor a hömbölgő víz miatt elég nagy szarban van az ország, az ukránok nem tömjént és szentelt olajat akarnak küldeni nekünk, hogy akkor ezt kenjétek magatokra magyarok, hanem konkrét segítséget ajánlottak. „Ukrajna szolidaritást vállal a szomszédaival, akik pusztító áradásoktól szenvednek” – jelentette be Andrij Szibiha ukrán külügyminiszter.

Zelenszkij ukrán elnök utasítására több országnak is segítséget kínáltak fel, így Moldova, Lengyelország, Románia, Szlovákia, a Cseh Köztársaság mellett Magyarországnak is, az ukrán Állami Sürgősségi Szolgálat egységei segítenének többek között hazánkban. Ez a magyar katasztrófavédelmi szolgálatnak megfelelő, speciális mentőszolgálatot jelenti. Ez a felajánlás gondot sehol nem jelentett a felsorolt országok közül, csupán egyben, és nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy tudjuk, mi vagyunk azok. (Illetve a Fidesz.)

Érdemes ezt hangsúlyozni, hiszen még ezekben a vészterhes időkben sem árt élesen elkülönülni attól, amit ők képviselnek, s ami ebben a konkrét esetben nem egyéb, mint kőkemény, hamisítatlan, ős(fidesz)magyar bunkóság. A kormány, a Miniszterelnöki Kabinetiroda jó szokásához híven nem válaszolt a sajtó azon érdeklődésére, hogy elfogadják-e a felkínált segítséget, de, hogy mi lenne az a válasz, azt a lakájmédia reakciói mutatják, amely egyszerre és egy hangon kezdett el hörögni a köszönet helyett.

Úgy tálalják a szolidaritást hangsúlyozó eredeti felajánlást, hogy az ukránok bezzeg a „gáz- és olajcsapokat elzárnák hazánk felé, a gazdaságunkat leállítanák, de az árvízre érzékenyek”. Nem mellesleg megjegyzendő, hogy a két dolognak amúgy semmi köze nincsen egymáshoz, csak azt látjuk megint újra, hogy alkalom nyílt – bár igazán ehhez ok sem kell – a fogak csattogtatására. De nem is ez az érdekes igazán, hanem a tempó. „Az ország tehát romokban, az oroszok az összeomlás szélére juttatták az országot, de marketingre azért van idő és pénz.”

Ez utóbbi mondat volt a vezérfonal a fentebb emlegetett propagandalapokban, és ebben az egy mondatban minden benne van. Fölösleges elemezgetni és tanulságokat levonogatni belőle, ez voltaképp a magyarok történelme és tragédiája, a dölyfös kivagyiság. Mert abba gondoljunk bele, micsoda öntelt senkiházi az, aki szemétkedésre, kioktatásra használ egy együttérző gesztust. Bud Spencer és Terence Hill méltán híres Bugsyja, viszont az egész ország ilyen külvárosi késdobáló nívójú. Még szerencse, hogy Szijjártó eddig nem szólalt meg.

Majd fog. Mindemellett belső forrásokból is van hasonló sztorink, ugyanis Magyar Péter Orbánt kérdezte, hogy miért csak civilek vannak a gátakon, a soknevű hadügyminiszter viszont leordította a fejét: „Ami sok, az sok, elég a kisstílű hazudozásból! Magyar Péter becsmérli a Magyar Honvédség képességeit, ezáltal azokat a katonákat, akik a gáton állják a sarat”. Mindez szép, csak ezt nekünk eddig senki nem mondta, sőt, olybá tűnt, doktorminiszter urunk egyedül fog megküzdeni a habokkal. Ezt mutatta a kommunikáció.

És itt is felhívnánk a becses figyelmet arra, olybá tűnik, hogy a mostani vészben csak a Fidesz és csak a tagjai azok, akik valamit is csinálnak, s itt is az van, ahelyett, hogy megköszönnék mindenkinek – civilek, pártok, pártvezérek -, hogy személyesen és a befolyásukkal segítenek, ehelyett ők is kapnak a képükbe. Mint a nagy márciusi havazáskor, amikor az osztrákok ajánlották, jönnek a hókotróikkal kiszabadítani bennünket, de az sem kellett, hanem az utasításoknak megfelelően ültünk a másik autóban, és vártuk az olvadást.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Bugsy a gáton
  1. Coolman szerint:

    Ezekből (fideszes szaralakok) csak a mocsok jön. Sajnos már eléggé belefásult az ember, csak csendben vagy hangosan káromkodik.

  2. Yeti szerint:

    No, nekem meg az akármilyen stílű hazudozásból van régóta elegem.
    Ministránsékból is, miniszterékből is.

    Háborús helyzetben nem miserumot kellett volna osztogatni?
    Katz Bese érte volna hígabb lével.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum