Békegalamb 2.0

A belpolitika, jelesül a SZUH és Lánczi et. nem elterelte a figyelmünket, csak épp fontosabbnak tűnt róla morfondírozni tegnap, mint Iránról, Izraelről és Szijjártóról, de mára eljött ennek is az ideje. Ez az érdekes, hogy a futsalos mennyire gyakran kerül címlapra minálunk, amit viszont nem az indokol, hogy milyen hasznosan, kies hazánk javára sürög-forog, hanem az, mennyi kifogásolni valót találunk működésében. Nem széles jókedvünkben énekeljük meg tehát olyan gyakran, hanem országunk (s benne magunk) miatt való aggódásunk okán.

Hogy pedig mindeközben Szijjártóról olyan kép alakul ki, amilyen, azt csak magának köszönheti, mi „érdemeiből” el nem veszünk, hozzá nem teszünk, csak rögzítjük a dolgait, akárha jófajta Technokol rapid. Az utókor számára tanulságul, hogy majd miként nem lehet egy normálisabb hatalom fiának külügyminiszterkedni, a jelennek pedig azzal az üzenettel, hogy az a párt, amelyik ilyen kétes állagú embert termel ki magából és helyez magas hivatalba, nem érdemli meg a szavazatunkat. Szijjártó amúgy leginkább szégyent hoz a fejünkre. Az a baj.

Megdöbbenve és hitetlenkedve fogadta az ember tegnap a hírt, ami arról szólt, hogy Irán Szijjártóval üzente meg Izraelnek, meg fogja támadni. Ilyenkor sok év tapasztalat után anyánk fia először azt morogja, mijafasz, aztán elkezd gondolkozni, és erősen lehangolt állapotba kerül. Két okból is. Ha igaz, azért, ha meg nem, amiatt. Nem sokkal később pedig Szijjártó még meg is toldja a sztorit, amikor arról számol be, ő megpróbálta lebeszélni Iránt a háborúról, de nem sikerült, és ezen a ponton földereng Orbán békemissziója mint elrettentő példa.

Szijjártó innen nézvést nem egyéb, mint a főnöke utáni békegalamb 2.0 vagy béta verzió, ami viszont ugyanolyan haszontalan, de leginkább hamis, mint az egyes számú. Így erősen reméljük, hogy a gombáknak szól, mert, ha nem, és ez a szerencsétlen tényleg belekavart a közel-keleti buliba, annak akár rossz vége is lehet. A legszebb az egészben egyébként mindezek után, hogy a magyar (nem propaganda) sajtó is hitetlen volt, kérdéssel fordult a KM-hez, valóban Szijjártó-e a hírvivő, választ azonban nem kaptak. Azóta is frissítik a cikküket.

Mára egyébiránt mindenféle szakértők azt szakértették, hogy ez Szijjártótól egy jófajta PR-fogás, viszont akkor az értelmét keressük a gombáknak szóló üzeneten kívül. Ugyanis az a narratíva, hogy a magyar külügyes épp véletlenül iráni kollégájával beszélt, aki mondta volna neki, szóljon Izraelnek, hogy meg fogják támadni. Zavaros a sztori, de nemzetközi megközelítésből az a kérdés, Szijjártó miért kvaterkázik a terrorista állam külügyminiszterével, ha egyáltalán, illetve miért ordítozza ezzel tele a világot. Bizarr.

Értjük persze, hogy valamivel igazolni kell a saját nagyságunkat és fontosságunkat, akkor is, ha ezzel szavunk hitele kérdőjeleződik meg, röhögnek rajtunk vagy elborzadnak tőlünk. De a jelek szerint a külpolitikát vivő (és lejárató) Orbán-Szijjártó párosnak semmi sem drága, ha Putyinról van szó, mert itt is erősen föltűnik az orosz szál. Innen nézvést azonban a magyar kormány hangos Netanjahu haversága lesz kínos, mondhatnánk azt is, hogy kényes helyzetbe lavírozták magukat. Ha tényezők lennének, de nem azok egyáltalán.

Tegyük fel viszont, ha mégis. Ám mielőtt tovább haladnánk ebben a Szijjártó (és Orbán) által kavart trutyiban nehéz csizmás léptekkel, vizsgáljuk meg azt a képet, azt a szürreálisan siralmas tényt, hogy ezek szerint (ha úgy van, ahogyan Szijjártó lefösti), akkor bizony az történt, hogy a békét oly igen nagyon óbégató organizmus egy hadüzenet postása lett, ami delikát. Viszont nem jut el a gombák tudatáig, a nemzetközi közvéleményig azonban igen. Rosszpont bemegy, mondhatnánk kisdoboskori iskolai élményeinkre emlékezve. De ennél jóval többről van szó.

A helyzet nem ad okot vidámságra. A Föld egyik legveszélyesebb terrorszervezetének felelőtlenség csupán csak a látómezejébe kerülni is, de hírvivője lenni maga a konkrét veszély. Ezek piacokon robbantanak, ordítva gyilkolnak, és Szijjártó az ambíciói miatt ezek szerint már a diplomácia szintjén is nyakig van ebben az ügyben is. Mi történik, ha a magyarok ellen fordulnak akár csak egy figyelmeztetés erejéig? Mi a francot keresünk bármilyen szerepben is a közel-keleti konfliktusban? Ezek a kérdések, és nehezek.

Ugyanakkor nem árt, ha mindemellett kies hazánk súlyát is mérlegre tesszük a világban. Csak úgy a józanság szemüvegén át leginkább úgy lehetne jellemezni, egy fizikailag védhetetlen puszta, nulla használható nyersanyag-készlettel, egy politikailag súlytalan, kőkemény tízmilliós balkáni vásárlóerőt képviselő lakossággal, amit évszázadok óta csak úgy dobnak át egymásnak a keleti és nyugati nagyhatalmak, mint egy utolsó prostit. És most ez a dili. Lehetne másképp, lehetne mosolyogva, de nekik minden szarban benne kell lenniük. Kizárólag a rossz oldalon.