Bojkott

Az lenne ám a szép, a csudálatos dolog, ha a MOB beleállna a Mi Hazánk kérésébe (követelésébe), és a magyar sportküldöttség nem venne részt az olimpia záróünnepségén. Mert – miként aggódnak -, semmilyen biztosítékot nem látnak arra, hogy a botrányos előadássorozat ne ismétlődjön meg. Egy hete volt a világ egyik felét nagyszerűségével, a másikat képzelt sértettséggel sokkoló megnyitó, amire a Mi Hazánk utal, s ezek szerint nem bírják feledni. Hogyan is lehetne azt, ugye.

Amúgy momentán nem tudjuk, mit reagált minderre a MOB és a Sportügyi Államtitkárság, akit a magyar neonácik szintén megszólítottak ez ügyben, de majd kiderül, s ha így lesz, a NER jellegéből fakadóan tudjuk, ki fog dönteni. Napfényre kerül a vallatáskor, viszont az nagyon szép lenne, ha helyt adnának a Mi Hazánk követelésének, mert és ugyanis, amíg a megnyitó utáni okádás esetében volt némi esély arra, hogy elkerülte a civilizáció figyelmét, egy ilyen aktus (a bojkott) állami szintre emelné a tébolyt mindenki számára dokumentáltan.

Amúgy a legszebb az egészben, hogy a sportolókat senki meg nem kérdezi, hogy ez nekik akkor így jól van vagy nincs, következésképp magyar szemszögből immár csak arról nem szól az olimpia, amiről kellene, azaz, róluk. Így amikor a megnyitó után azzal kapcsolatban az volt a vád, hogy az a szabadság dicsőítésével át lett politizálva mintegy, akkor ez az aktus, nem tudjuk, miként nevezhető és értékelhető, mert nem tűnik egy új atlétikai számnak, hanem inkább a téboly egy újabb szeletkéjének, megkenve avas szalonna zsírjával.

Az eltelt egy hét azt mutatta nekünk, hogy a mimagyarok ezt az olimpiát is megvétóznák, mint Brüsszelben mindent, sőt, amúgy sem arról szólt ez a hét nap, hogy a versenyekről tudósítsanak, hanem, hogy mindenbe belekössenek azzal a hangoztatott végkövetkeztetéssel, hogy ennél kies hazánk sokkal jobb olimpiát rendezne vagy rendezett volna, ha azt akkoriban a Momentum meg nem akadályozza, és most elérkezett a bosszú ideje is. Bár Donáth Anna esetében azért inkább, mert Brüsszelben – szerintük – kies hazánk ellen dolgozott.  

Holott éppen nem, de ezt hiába is magyarázná az ember, most viszont az a tragikus helyzet állott elő, hogy Donáthot le akarják darálni, meg szeretnék semmisíteni. Nyolc év börtönnel is fenyegeti az ügyészség azért, mert annak idején Iványit védte olyan erőszakkal, ahogyan Varju képviselő ostromolta a tévé székházat, azaz, sehogy, de ez a magyar igazságszolgáltatást a lehető legkevésbé sem érdekli. Amint megszűnik Donáth mentelmi joga, mert nem került be az EP-be, le fognak csapni rá. Nekünk pedig meg kellene védenünk őt.

S ha azt kérdeznék, hogyan kerül Donáth ügye az olimpiai megnyitóhoz, azt kell mondjuk, egyszerűen, ez ugyanannak a fasizmusnak a megnyilvánulása más-más formában, ami fasizmust doktorminiszter urunk Putyintól koppint. Régi mániám már ez nekem, s ugyanilyen régóta hívnám fel a figyelmet is rá, nem először emlegetve Politkovszkaját, de mintha egy falnak ordítozna az ember, vagy süket füleknek. Pedig szépen teljesedik ki a putyinizmus az orbánizmus képében, a NER is egyre vadabb, lásd csak azt a két dolgot, amit ma emlegettünk.

Hogyha most majd Donáthot elvihetik, akkor utána bárkit elvihetnek, ha tényleg megcsinálják a bojkottot akkor utána bármi megtörténhet. Bár már most is a bármi időszakában élünk, hiszen sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy olyanokra vetemedik a hatalom, ami akár még öt éve is elképzelhetetlen volt. Azaz, olyanok vagyunk, mint a lassan és apránként megfőzött béka a fazékban. És végignézve magunkon, úgy nagyjából akkora érdekérvényesítési lehetőségekkel, ami leginkább a nullához közelít. Mállik le a hús a csontjainkról, gőzölgünk el.

Mert nem tudom látjuk-e, ha nem, akkor megmutatom, hogy a Mi Hazánk ezzel a felhívással beszállt a wokebustersek közé, amikor a tébolyt így indokolta, hogy ekképp tiltakoznának „a keresztény- és családellenes, a hagyományos európai értékeinket támadó, homoszexuális propagandát tartalmazó, dekadenciát hirdető előadássorozat ellen”. – Kitetszik, hogy egy brancs ezek, közösen terelgetnék vissza az országot a középkorba, és nagyon sokan élénken tapsikolnak is nekik, mert semmit nem értenek.

Egyébiránt az a legszomorúbb az egészben, hogy ezen a melegnek ígérkező szombaton még annyi mindenről lehetett volna írni. A NER számtalan ótvar ganyéságáról, s ha más nem is mutatja, milyen kilátástalan helyzetben van az ország, az mindenképp, hogy az ember nem győzi szusszal, hogy mindet megmutassa. Fizikai képtelenség volna még csak a felsorolás is, ennek ellenére – vagy éppen ezért – a tébolyba belefásult ország úgy tesz, mintha nem a végnapjait élné. Aztán egyszer csak rázuhan a mázsás, szörnyű mennybolt.