Hörgünk és meghalunk

Megnyílt az olimpia, következésképp volt megnyitója. Így megy ez, amióta olimpiák vannak, olyan azonban eddig még nem fordult elő a történelemben, hogy az ember arra ébredjen másnap csipás szemekkel, hogy fullba megy az anyázás és a hörgés a megnyitó miatt. Pedig épp ez történt velünk, így az ember mindezek után megpróbálja a higgadtság köntösét magára öltve – mert azt meg kell vallania, a gyomra olyan görcsbe rándult ettől, mint Orbán beszédektől szokott, és mégpedig azért, mert megint meg kellett látnia, hol is él -, szóval a nyugiság álarcával értekezne erről az egészről (az ember).

Arról mégpedig, hogy mi történt a hazájával. Illetve, hogy hová jutottak a magyarok. Mert az is szinte teljes bizonyossággal állítható, ha húsz évvel ezelőtt láttak volna a magyarok (mimagyarok) egy ilyen megnyitót, mint amilyen ez is volt, nem az lett volna a reakciójuk, mint így, s mint ami most. Ebből pedig az fakad, hogy az elmúlt évtizedekben, de leginkább a legutóbbi tizenöt évben valami történt. Valami megfertőzte a lelkeket. Mert azt is meg kell állapítanunk nagy szomorún, hogy itt nem esztétikai, hanem ontológiai különbségek és viták vannak, vagy nevezhetnénk világnézetnek is, csak az olyan snassz.

Illetve nem is helyes egészen, hiszen világlátásnak, kiforrott éthosznak nem igazán nevezhető a gyűlölet, ami pedig sajnálatosan mozgatja azokat, akik most – fogalmazzunk megengedően – elégedetlenségüket fejezik ki azzal szemben, amit az olimpiai megnyitón kénytelenek voltak látni, és sajnálatos módon egyáltalán nem értették meg. Ezt kell megállapítanunk, hiszen kitetszik, olyan világgal szembesültek a négy óra alatt, amilyen amúgy a világ tetemes részén elfogadott és bevett, a mimagyarok azonban a fokhagymaszagú szuterénjukból úgy tekintenek rá, mintha az ellenségük volna, holott épp csatlakozni hívogatja őket.

Dermesztő nekik. A megnyitó a maga módján (ha olykor giccsesen is) azon túl, hogy bemutatta az országot és a várost, amely helyet ad a játékoknak, emellett a szabadságról szólt. Az országéról, a közösségéről és az egyénéről mindenféle, még szexuális téren is. Megtudtuk, amivel eddig is tisztában voltunk, hogy arrafelé értéknek tekintik a sokszínűséget, mindenkit engednek élni és szeretni úgy, ahogyan ő jónak látja, s akkor is, ha az eltér a konvencióktól. Legalábbis attól, amit a magukat keresztény kultúrkörben nevelkedők magukénak, és sajnálatosan egyedül üdvözítőnek tartanak, mert semmit nem tudnak a világról.

Legalábbis arról, ami a szűkös horizontjukon túl van. Mindehhez azonban valahonnan muníciót kell keríteniük, s hiába mondja a felháborodottak józanabbja (nem fröcsögve), hogy „mi”, a rajtuk kívül állók minden rosszban, így a mostani hörgésben is hajlamosak egy ember mélybe rántó hatását felfedezni, azt kell mondjuk (mi, a másfélék) nem ok nélkül tesszük ezt. Hiszen valami különös véletlen egybeesés miatt szinte egybeesett a megnyitó és a tusványosi nagy hőbörgés, ahol is az, aki ilyenné tette a háborgókat, most is új világrendet vizionált vagy épp delirált azzal az utalással, hogy annak a világnak, amit a megnyitó mutatott, az ideje lejárt.

Sajnálatosan kell megállapítanunk, hogy nem járt le, nincsen semmiféle jobbratolódás, s az a világ, amit sok néven (nemzeti, szuverenista, patrióta) próbál magasabb rendűek beállítani, kisebbségben van, legalábbis a földteke nagyobbik, felvilágosodott részén. S ha ennek, amelyik most a túloldalról, bezárkózva önnön börtönébe, a színesség, elfogadás, a szabadság elfogadhatatlan, az az ő tragédiája, és a szűkölésben megmutatkozó nyomora. Ennek a világnak a futball Eb-n annyi is elég volt, hogy a németek rózsaszín mezben léptek föl, és ez a világlátás az is, amelyik még a szivárványt is lekaparná az égről. Lefújná szürke kéményfüsttel.

Ha nem tűnnék nagyképűnek, akkor azt az őszinte véleményünket tennénk közzé, hogy sajnáljuk őket, amiért kiölték belőlük a szépre és jóra való fogékonyságot. Akiknek alaptörvénybe foglalták, hogyan szabad szeretni, akik könyveket fóliáznak, és embereket bélyegeznek meg tán azért, mert más a bőrük színe, más az istenük, ha van egyáltalán. Összefoglalva tehát és Párizsra utalva, akik szerint a felvilágosodás a Sátán műve, s hogy Magyarországon kívül nincsen élet. Mint kiderült, mégis van, és olyan, amilyet a megnyitó is bemutatott, s ami az elevenjükig fáj. Holott lehetne másképp is.

Nem a megnyitóról volt itt szó tehát, hanem egészen másról, s hogy milyen állapotban van az az oldal, amelyet ledöbbentett, amit látott, azt a királyi televízió kommentátorai mutatták teljes valójában, amikor sokszor elakadt a szavuk. Olyan elementáris erővel robbant be a tudatukba az a világ, amelyről a buborékjukban ülve azt hitték, haldoklik vagy nincs is, mint Németország a régebbi narratívában, hogy megnémultak. Ilyenre nem készítették fel őket, mert a régebbi tornaünnepélyek nívóját várták, ami helyett jött a szabadság. Ami ezek szerint elviselhetetlen, ez pedig nagyon szomorú és aggasztó is egyben. Így jártak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
9 hozzászólás “Hörgünk és meghalunk
  1. Yeti szerint:

    Ideje lenne egy szavazásnak, mint a régi soproni volt.
    Szombathely eldöntené, maradjon a szarban vagy kerüljön át a nyugati térfélre a gombákok nélkül.
    A többi nem érdekel annyira, de ezt a kis városkát nem hagynám elkipcsákosítani.

    Tévét nem használva kimaradtam az olimpiázásból is, de attól még jobban esik a nyugathoz tartozás minden egyéb hülyeségeik mellett is.

  2. hj szerint:

    Örülök, hogy szóba került ez a téma, és előre is elnézést a hozzászólásom terjedelméért.
    Engem teljesen lenyűgözött a nyitóünnepség: az innováció, a látványvilág, a szellemiség, amelyben a sokszínűség, a tolerancia, az ismert francia hármas jelszó kapták a főszerepet, és az a több tízezer embernek köszönhető, többéves hatalmas munka, ami mindezt lehetővé tette. (Látványtervező diplomám van, és bár sohasem dolgoztam a szakmámban, remélem, így is elhihető, hogy nem a kivilágított Eiffel-torony ejtett ámulatba, hanem négy órán keresztül folyamatosan próbáltam értelmezni ebben a grandiózus produkcióban a különböző vizuális eszközök használatának hogyanját és miértjét.)
    Sajnos, elkövettem azt a hibát, hogy egy magyar csatornán néztem az adást. Nem tudom, ki volt a két kommentátor férfi, de elhűlve hallgattam, amiket mondtak – bár szerintem nem a saját reakcióikat hallhattuk, hanem csupán két rezsimszolga akart megfelelni a kenyéradó gazdájuk elvárásainak –, röviden összefoglalva szégyenletes, kirekesztő, rasszista megnyilvánulásaik voltak.
    Ugyan az én élményemet nem tudták elvenni, sőt inkább csak tudatosították ismét, hogy hol is élek, és hogy egy fasiszta és náci rendszer hogyan mászik bele az ember személyes világának legneutrálisabbnak hitt zugába is.
    Ezen a Rezeda-íráson kívül nem olvastam semmit a megnyitóról, és beszélni sem beszéltem róla senkivel, így a véleményem abszolút befolyásmentes.
    És azért zárójelben még azt megjegyezném, hogy miközben hallgattam ezt a két propagandistát, akiknek csak a legkisebb bűnük volt az, hogy elégedetlenek voltak a látottakkal és a rendezéssel, végig arra gondoltam, hogy Magyarország kormánya tényleg azt képzeli magáról, hogy ők is alkalmasak lennének egy olimpia meg egy ilyen monumentális nyitóünnepség kitalálására, megszervezésére, megrendezésére, lebonyolítására?! Ez maradjon meg költői kérdésnek…

  3. polyvitaplex szerint:

    Nem néztem a megnyitót, és az olimpiát sem nézem már, indokolatlannak, komplexusosnak, izzadságszagúnak érzem a köztévé és a sajtó erőlködését, a hype-ot, mintha az olimpia is hungarikum lenne, és ott kitüntetett hely járna nekünk.
    Focit nézek, de leveszem a hangot.

  4. kovacs_ugynok szerint:

    Most, hogy már ennyi felhajtás volt, kíváncsi lettem, és letöltöm. Azt nem ígérem, hogy végig is nézem, de belenézek az olimpia megnyitójába.

    Ez az LMBTQ-s fasság meg nem más, mint az orbánék kipécézték maguknak a búzákat, mint annak idején a nácik a zsidókat. A hiba csak ott van, hogy a legtöbb fideszes echte buzi, meg pedifil, csak nem merik bevallani. Utóbbit mondjuk nem csodálom. Az LMBTQ-ra is úgy tekintenek, hogy őket akarják vele csúfolni. Pedig nem szégyen az… :/

    • kovacs_ugynok szerint:

      Na, elkezdtem nézni, és eljutottam a J betűig, amikor is elment az áram. Ez is megérne egy szösszenetet, de most nem ez a téma. Közben kiderült, hogy az egyház teljesen feleslegesen fetrengett, mert a kompozíciónak semmi köze nem volt az utolsó vacsorához. Nem tudom majd bocsánatot kérnek-e érte? Nem valószínű.
      Ez is csak azt mutatja, hogy a tudatlanság és az ostobaság gyűlöletet szül.

      Amúgy én nem láttam a megnyitóban semmi vállalhatatlant. A francia történelem eseményeit elevenítették fel. Abban meg aztán volt minden is.

  5. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezedam, és kedves mindenki !

    Nem értelek benneteket . Úgy csináltok, mintha nem lennétek tisztába azzal, hogy ennek a náci csürhének az 1936-os berlini az etalon …
    🙃

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum