Orbán, az észbontó

Nézi az ember a negyven fokban – kiterülve mint egy lábtörlő – a tévét, és kapcsolgatása során az Észbontók című műsorhoz jut el, amit a ködökön át érdeklődve figyel. Nem azért, mert beleállna abba a narratívába, hogy kiröhögi a hülyéket, hanem azzal a felismeréssel, hogy mennyien vannak, és milyen sokan lehetnek (Istenem). Hogy van az emberiségnek és a magyar társadalomnak egy olyan vastag szelete, amely voltaképp semmit nem tud arról a világról, amelyben él. És ekkor megérti Orbán hatalmát.

Illetve és voltaképp mindent megért. Ahogyan a nevezetes kanapé megmutatja az oktatási rendszer hiányosságait és bűneit, ami persze más országokban más mértékben és máshogyan, de ott is működik. Itt, a kanapén lát rá az ember, mint faj történelmére, hogy miért nem jut el soha oda, ahová juthatna, megérti az istenek utáni vágyat, a legsötétebb sötétséget, ami ellen minden és mindenki tehetetlen, s amelyet az Orbán-félék használnak a saját érdekükben. Meglátja a háborúk mozgatórugóit, az inkvizíciót és mindent.

Nem újkeletű ez a felfedezés. Tudja az ember, miben él, de közvetlenül a kossuthi tiráda után nézni ezt, szinte arra rímelve, és valahogyan feloldozást keresve a görcsbe ránduló gyomorra, amit a kossuthi tiráda rendszeresen okoz a tehetetlenség érzését generálva az emberben, hogy ennyi ökörséget hogyan lehet összehordani, és főként miért. Most is, ahogy kibugyogott doktorminiszter urunkból az új fogalom, a békeköltségvetés, mint az eljövendő csoda, ami ott lapul a fiókjában, s amitől majd minden egy csapásra mesés lesz.

Egy Észbontók megnézése után az ember nem keres már sem értelmet, sem logikát, sem semmit az ilyen kijelentésekben, mert tudja, kinek szólnak. Azoknak, akiket eddig gombáknak nevezett az ember, de nem azok, hanem láthatóan hús-vér emberek a műsor kanapéján olyan éji sötétben, akik mindent elhisznek, mert semmit nem tudnak. Hogy nem kell gondolkozni, mert az megterhelő, illetve nem is lehet készségek és kellékek híján, így az ember a kanapén fölfedezi azokat, akik szavazatukkal rabságban tartják, és lemondóan legyint.

Ezzel a könnyebbséggel, hogy minden számít és semmi sem használ, nézi az ember szimultán a tévébeli kanapét, és olvassa a kossuthi tirádáról szóló tudósítást, és már nincsen gombóc a gyomrában. Eszébe sem jut ezek után és mindeközben, hogy ők ott olyanok lennének, mint akikhöz szólni érdemes. Ami most történik az emberrel, az egy legyintés, a lemondás arról, hogy valami értelme volna írni, a belátása annak, hogy eddig sem volt, ezután sem lesz, igaza van Kierkegaard papának, hogy nevess a világ ostobaságán, meg fogod bánni.

És ennek a végtelen számú permutációja abban a párhuzamos univerzumban, ahonnan átnézünk a kanapé világára. Orbán – meg a többi – játszóterére, ahol azok lehetnek, amik mindig is szerettek volna, élet és halál urai. Ahol azt mondanak, amit csak akarnak, mert mindent elhisznek nekik, az ellenkezőjét is, a diametrális ellentétét is a két perccel előtte lévőnek és elhangzottnak, ahol minden egyszerre igaz. És az ember észreveszi a sötétség végtelen hatalmát, hogy majdnem le is borul előtte, mint amivel szemben tehetetlen.

Éppen ezért, innen a barlangból nézni az efféle napsütötte világot, az nem egy lányregény vagy hősköltemény, még csak nem is bukolika, ha az ember előbújik az odvából, és a boltban beáll a sorba, ők állnak előtte, ők jönnek szembe a téren, köszönnek illedelmesen a lépcsőházban. Mert ott vannak mindenütt, minden kilométerkőnél és még azon is túl, tán az üveghegy lábánál, ahogyan teli van a fejük Orbán tirádájával, ezzel a nemlétező békeköltségvetéssel, háborúval meg migránccsal, és mosolyognak a boltban.

Veszik a zsömléjüket, és nem tudják, miért csak három jut, amikor négy kellene, az észbontó Orbán valóban lebontotta az eszüket, és védtelenek, mint ahogyan mindennel szemben is, mert az egyszeregy sem megy, a kétszer kettő meg pláne. Istenek, korok, hangok és büfögések keveregnek a fejükben, az élet szép nekik, de ugyanakkor félelmetes, mert kell egy hang, ami utat mutat, kijelöli a csapások irányát, amit adnak és kapnak, míg végül rájuk zuhan a mázsás, szörnyű mennybolt. És azt mesélik sírva róluk: nem volt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Orbán, az észbontó
  1. Yeti szerint:

    Lehet kezdeni a békekölcsönt is jegyeztetni kötelezően.
    Gombaperkelt alakul.

  2. hj szerint:

    „Veszik a zsömléjüket, és nem tudják, miért csak három jut, amikor négy kellene…“
    De, tudják. Azért, mert háború van, és bár vége lenne már! Legalábbis jó pár hónappal ezelőtt a közértben így szóla nagy hangon mindannyiunkhoz egy felvilágosult és a minden tudást birtokló vevőkolléga.
    És most már én is tudom, sőt ebből következően azt is, hogy a békemissziós nagy-nagy küzdelem a mi érdekünkben, a mi négy zsömlénkért zajlik.

  3. Fáradt szerint:

    És ezzel meg is van a válasz a tegnapelőtti Magyar Péter debütálásra. Ha a többségi társadalom a moszatok szintjén van, akkor őket kell megszólítani, az ő szintjükön, hogy el lehessen nyerni az ő szavazataikat.

  4. Ultron szerint:

    Mondjuk az Észbontók nevű kereskedelmi szemét azért jól láthatóan szkriptelt és megjátszott műsor, mert ugye a milyen jó és kellemes felsőbbrendűségi érzést ad, ha hülyéken szörnyűlködhet az ember (lásd.: győzike meg az összes többi), miközben a néző maga a leghülyébb, hiszen fel sem fogja, hogy színjátékot néz. Őt ráadásul nem is fizetik meg érte, míg az „álhülyék” azért borsos kis honoráriumot kapnak a show-ért.
    És valóban: a rendszer egy az egyben úgy működik, mint a magyar politika – utóbbi 15 éve, kétharmados nézettséggel.
    Az okos hülyéskedik, a hülye okoskodik.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum