A sikersztori folytatódik

Rhio Terres kereszténydemokrata észt politikus. Ha úgy vesszük, genezise szerint Semjén fővadász cimborája és lelki társa. Viszont nem a NER szülötte, s talán ez magyarázza, hogy ő áll annak a kezdeményezésnek az élén, amelyben hatvanhárom EP képviselő az alábbi kezdetű levelet küldte az Unio legbelső és legfelső vezérkarának, Charles Michelnek, Robert Metsolának és Ursula von der Leyennek:

„Mi, az Európai Parlament alulírott tagjai felszólítjuk önöket, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkelye alapján Magyarország szavazati jogát felfüggesszék a tanácsban.”  Azért tartottuk szükségesnek hangsúlyozni Terres úr kereszténydemokrataságát, nehogy rákerüljön a ballibsi billog, de ezek után nagy valószínűséggel megkapja.

Hatvanhárom ember az nem egy tömeg, de majdnem annyi, mint Orbán friss, fasiszta frakciójának létszáma, amely a harmadik legnagyobb. A hatvanhármak Orbán – mint soros elnök – „hatalmi visszaéléséről” értekeznek, és a szavazati jog felfüggesztésének indoklásául azt adják elő, hogy „a helyzetre vonatkozó puszta szóbeli rosszallás hatástalan”. Ebben tökéletesen igaza van a háborgóknak.

Viszont nem tudható, a levél milyen hatással lesz, ha lesz egyáltalán, az Unio nem úgy működik, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, és nagy valószínűséggel ez a legnagyobb baja. A levél (is) azonban mutatja a kedves vezető hírét és megítélését a széljobbon kívül eső világban, ami az, hogy meg kell állítani a manust, míg nagyobb baj nem lesz. De nem szeretnénk arra rámutatni, hogy ezt uszkve tizenöt évvel ezelőtt kellett volna megtenni.

Meg párezer milliárd euró átutalása előtt, amiből Orbánt nagyra növesztették – plusz a rendszerét -, hogy most meg olyan nehezen bírnak vele, ha egyáltalán. Ennek az elszabadult hajóágyú üzemmódnak a csudálatos terméke Orbán „békemissziója”, amelytől hangos most minden, és nagy valószínűséggel ez volt az utolsó csepp a pohárban. Viszont, hogy túlcsordul-e, az megint mindenféle töketlen megfontolásokon múlik.

Amit a hatvanhármak „szóbeli rosszallásnak” neveznek, az most csúcsra járatódik úgymond, és sok más mellett az a legfrissebb terméke, hogy az uniós országok nem jönnek el a magyar külügyi találkozóra, hanem inkább egy másikat szerveznek maguknak. Bojkottálni fogják a felemelő eseményt abban a reményben, hogy korlátozni tudják Orbán trollkodását, és erős jelzést küldenek így az Unión kívül eső országoknak.

Arról mégpedig, hogy Orbán mindig és mindenhol csak a saját nevében tárgyal, s bármit is mond, annak semmi köze az Unióhoz. Lökjenek a mókusok elé, ha volt már ilyen vagy lesz ilyen még, ennek ellenére ez csupán szekunder szégyen nekünk. Ám annyival előrébb vagyunk az uniós embereknél, hogy ezt mi évtizede érezzük, míg ők azonban most szembesülnek azzal teljes valójában, hogy kígyót melengettek a keblükön.

Cinikusan mondhatnánk, kérdeztek volna minket, előrébb lennének a diagnózissal, de kik vagyunk mi, hogy beleugassunk a „nagyok” dolgába. Ennél érdekesebb, hogy Bóka János, európai ügyekért felelős miniszter láthatóan sértődötten posztolgat a Facebookra, ahol azon lamentál, hogy az Unio nem válogathat abban, mely országokkal hajlandó együttműködni, ami kapcsán arra mutatnánk rá: de. Minden joga megvan hozzá.

Jelen esetben mégpedig azért, mert Orbán faló szét akarja verni a közösséget, Bóka et. tehát az önvédelem jogát tagadná meg, de ezt a hozzáállást már megszoktuk Ukrajna kapcsán. Ennyit a nagy egészről, a részletekről meg annyit mondanánk, egy tagállam nem válogathat kedvére az uniós törvények, és szabályok között, mert az alapszerződésben benne foglaltatik, hogy mindegyiket be kell tartania, ahogyan az Európai Bíróság ítéletei is kötelező érvényűek.

A szégyennél tartottunk, és ennél tovább ebben a kontextusban nem is kell haladnunk, mert itt van nekünk ezekben a napokban például a MÁV. A vasúttársaság térden állva könyörög, hogy ne utazzanak vele, amiből az a következtetés vonható le, hogy majdnem (vagy egészen) működésképtelen. Utalhatnánk arra is, hogy iszonytató mennyiségben keresnek tanárokat, hogy össze ne omoljon az oktatás, mint a MÁV, aminek már nem csak a sínei görbülnek.

A melegben nem tudnak műteni egyes kórházak, osztályok zárnak be, az egészségügy is romokban amúgy. Ezt a fajta felsorolást a végtelenségig lehetne folytatni, ha egy átkötéssel nem utalnánk ezek kapcsán is az Unióra, akinek a pénzeit úgy lopták el, hogy ezek az ágazatok ne működjenek. Mint ahogyan az ország is bandukol a csőd felé az Unio végén kullogva mint legszegényebb, legszarabb gazdaságú, etc., etc.

Az Orbán okozta permanens szégyenünkhöz ezt is hozzá kell számolni, hogy kijöjjön a hangulatunk, de az a következtetés is, hogy a közösség többet értünk tenni már nem tud. Csak karanténba zárja azt az embert, akit mi rendre megválasztunk magunknak és nekik. Látjuk azt, hogy ott se jó, itt meg pláne, és mégis tizenöt éve teszi tönkre az életünket. Valahol ez a hungarikum, a Kertész Ákos féle alattvaló lét. És ennyi az egész.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “A sikersztori folytatódik
  1. Yeti szerint:

    Mennyivel másképp nézne ez ki, ha putyin rosszallaná melyik kertbe szarik a pincsije.
    Azért az elég fura, olyanok vezetnek egy földrészt akik a jelek szerint egy szimpla gazdasági társaság alapító okiratát sem képesek életképesre összeütni. Hogy nézne ki, ha egy ruppótlan senki képest lenyúlni a cég pénzét és kilopni az alapító szemét is?
    Háát, így 🙁

  2. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Itt mindent, dee mindent
    tönkrevág a gazemberje.
    Ezzel nem tudsz mit tenni, 15 éve magunknak keressük..

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum