Futball, haza, halál

Véget értek tehát a nehéz napok. Ezeket, mint emlékezhetünk, doktorminiszter urunk jelölte ki önmagának arra az intervallumra, amíg el nem dől, hogy a futball istene mennyire lesz kegyes, és alakítja úgy az eredményeket, hogy a mi fiainknak ne érjen véget az éjszaka. De tegnap mégis megtörtént a tragédia. Mostanáig még nem nyilatkoztak meg a fideszisták, nem szarták tele a Facebookot, ma azonban minden bizonnyal csurig lesz pátoszos műtakonnyal, hogy mi voltunk a jobbak, de a tuggyukik miatt nem sikerült.

Eddig még nem történt meg, de nem lennék meglepve, ha felfedeznék ebben is a Soros-szálat, a nyugat összeesküvését, a gendert meg az ellenzéket, amelynek tagjai csapatunk sikere ellen szorítottak (imádkoztak). Olyan ez, mint a politeista világban, hogy kinek az istene erősebb meg hatalmasabb, így a fideszisták helyében elgondolkoznék, Máriát, mint akinek az országa volnánk, nem lenne-e jobb lecserélni valami sok karú és hatalmasabb imádnivalóra. Vagy jobban viselkedni, hogy a megváltó anyja szeresse őket kicsit.

Megfontolandó a dolog, és még csak meg sem hülyült az ember teljesen, mert nem ő csinált ebből élet-halál kérdést, hanem ők, és szájtátva néztük csak, ahogyan már az elején lesajnált ellenség volt mindenki a futballpályán és annak környékén. Törvényszerű ez abban a gondolkozásmódban, amit korábban már említettem, és még csak nem is én találtam ki, hogy itt a fideszistáknál a vérgőzös nacionalizmus egybeolvad a futballal, következésképp egy meccs az übermensch-tudat erősítéséről is szól, azaz, soha nem is veszítünk.

Ezt a vonalat erősítette doktorminiszter urunk is, amikor meghirdette a nehéz napokat, mert már akkor győzött, ugyanis a mi fiainknak három pontja volt, ami több mint a legutóbbi kettő, azaz, történhet bármi, a diadal a miénk. Mintha a legutóbbi választás lett volna, ahol a pártja az uniós voksoláson soha nem tapasztalt rossz eredmény ért el, de átfordították darabszámra a százalékot, hogy meglegyen a dúlásukhoz a felhatalmazás. A futball annyiban más, hogy itt nem lehet következmények nélkül hazudni, mert vagy kiesik a csapat, vagy sem.

Most kiesett – annak ellenére, hogy mégis győzött -, de nem is ez az érdekes igazán, mert kit érdekel, hanem a tálalás, ami ezt az uszkve másfél hetet kísérte, ahogyan bontakozott ki a mind szövevényesebb összeesküvéselmélet. Minden és mindenki a mi fiaink ellen volt, akik azonban annak ellenére, hogy a Nélküled zengése, a fideszistákkal tömött VIP páholy, illetve a komplett ország alélt visítása kísérte őket, mégis elbuktak, mint valami tragikus hős, aki a halálával bizonyítja nagyságát. Valahogyan így, de nem is ez a lényeg.

Hanem az első meccsen mindjárt a csaló holland bíró. Svájctól nem azért kaptak ki nemzetünk legjobbjai, mert szarok voltak, hanem a tulipános játékvezető miatt, s már itt elkezdődtek a homályos sejtetések (tudjuk, Rutte meg a többi), hogy aztán a német meccsen folytatódjanak, ahol felsőbbrendűségünk bizonyítására azt hozták elő, hogy az ellenfélnek rózsaszín volt a meze. Majdhogynem le nem buzizták őket, ennek ellenére a magyar macsók mégis kikaptak, mert ezek szerint rosszul imádkoztak újra. Vagy keveset.

Az emlékezetes skót meccs előtt a Fidesz sajtója odáig jutott – tessenek csak visszakeresni -, hogy a nagyképű (sic) skótok azt számolgatják, hogyan juthatnak tovább. Azaz, olybá tűnt, úgy gondolják a fideszisták, hogy nekik ehhez joguk nincsen, annyira untermenschek, hogy leginkább csendben meg kellene húzni magukat, és örülni, hogy luk van a seggükön, Aztán alakult a dolog ahogyan, a bukovinai székely fiú legyőzte a skót gonoszt, és így érkeztünk el az emlegetett nehéz napokhoz, amelyek éjszakája tegnap véget ért.

Várható volt – a fideszisták szerint -, hogy ellenünk lesz megint a világ, mert, mint szintén olvashattuk tőlük, a portugálok azon voltak, hogy minket kigolyózzanak. A legszebb azonban a cseh-török meccs játékvezetőjének története volt a propagandasajtó tálalásában, aki román, így értelemszerűen fúj majd úgy, hogy nekünk fájjon. Viszont az úriembert egészen egyszerűen Kovács Istvánnak hívták, így hirtelen és profánul fölmerült a ki a magyar fideszi problematikája, s láttuk, hogy ez a Kovács István nem az. Meg a sok ellenzéki szavazó sem.

Egyet nem hallottunk az eltelt napok alatt, hogy ez egy játék volna. Azt azonban igen, hogy ez megint olyan dolog, amiben majd megmutatjuk a világnak, de nem mutattuk meg, illetve elborított az a torz világlátás mindent: mindenki ellenség, mindenki a vesztünket akarja, egyedül vagyunk a vérzivatarban. Mintha az Unió és kies hazánk viszonya képeződött volna újra a futball nyelvén, s mivel ez egy viszonylag őszinte terep, láthatná a Fidesz, hová vezet mindez. De nem látja. Innen gondolkodva várjuk ma, mivel fossák tele a közösségi teret.