Bömbölő reszketés a hatalomért

Miután – ahogyan az várható volt – előre tudni lehetett, hogy Orbán et. miket fog kappanhangján hadoválni a békemenet bájos közönségének, s nagyjából így is történt, csak turbó fokozatban, ezért a szeánsz elmúltán két kínzó kérdés maradt csak a kívülálló számára: Orbán bőgött vagy nem bőgött a színpadon, illetve voltak-e annyian, hogy a Marsról is látszódjék a cirkusz, és elhallatszott-e Brüsszelig a vonyítás, mint ahogyan tervbe volt véve.

Az momentán nem ismeretes, hogy a háborúpárti nyugat (mint most már Orbán kimondott ellensége) hogyan viszonyul az előadáshoz, netán kékszegélyű kistányéron adja át Európa kulcsait a magyar megváltónak, ahogyan az szerinte illő és jogos volna. Az azonban bizonyos, hogy Moszkváig eljutott a hír a magyar kiállásról, és Putyin médiája (TASS) örömmel számolt be a leendő tagköztársaság megnyilvánulásáról, amely hitet tett Ukrajna bukása mellett.

Idáig azonban el is kellett jutni, s mielőtt slágvortokban megnéznénk, a hetek óta tomboló háborús pszichózist mivel lehetett még fokozni a békemeneten, egy váratlan eseménnyel vagyunk kénytelen foglalkozni. Mégpedig azzal, hogy Orbán atyuska a beszéd előtt bőgött vagy röhögött a színpadon, mert amennyire érdekes ez az egyik a szemszögből, a másikból meg épp annyira tökmindegy. Ugyanis olyan ez, mint amikor Putyin asztalánál rángatózott a manus.

Arra emlékezhetünk, ahogyan feszengve végzett önkéntelen mozgásokat ott, és születtek is diagnózisok épp úgy, mint arról, amikor a nyelvét öltögeti és a feje bólogat. Most pedig, ha sírt, ha ellenkezőleg, ezek is irányítatlan, mintegy hisztérikus cselekedeteknek mutatkoznak és mutatkoztak, mint egy olyan ember megnyilvánulásai, aki nem egészen ura a testének, mert a zaklatott idegrendszere eluralkodik rajta. Hogy rossz nézni.

Orbán ott a szigeten az emelvényre lépett, mire a bávatag tömeg hosszan éltette őt a megszokott Viktor, Viktor skandálással, és erre szakadt el a cérna ha így, ha úgy, de mindenképpen. Azok a lapok, amelyek beszámoltak a látványra is lehangoló eseményről, arra jutottak, hogy a vezér meghatódott a feléje irányuló rajongástól, a videót jobban megnézve azonban az is benne van a pakliban, hogy röhögött megállíthatatlanul.

Ettől az egésztől aztán mindenki kikészült vagy elalélt gusztus szerint, hogy mennyire szereti népét a bölcs vezér, akik szintén imádják őt, és így egyesülnek aztán egy nagy, közös, óbégató masszában. Mint ahogyan voltaképp így is történt, miközben lebegett fölöttük a harmadik világháború, és az atombomba azon tűnődött, hulljon-e. Nem minősítenénk az egész cirkuszt, csupán belegondolunk kicsit, hogy mi is volt ez igazából.

Az egyik lehetőség, mint már szőrmentén utaltunk rá, hogy a kedves vezető hisztérikus zokogásban – és vagy – röhögésben tört ki, ez voltaképp teljesen mindegy, a lényeg az, nem tudta kordában tartani az idegrendszerét. Talán éppen azért, mert úgy érezte, hogy ez nyamvadt élete csúcspontja, amikor a tömeg, akárha valami futballsztárnak, ütemesen skandálja a nevét, így ebben a hisztériában a gyerekkori álmai voltak benne.

Diagnózist erről is lehetne adni, főnénit rendelni a bácsinak szurival, a pakliban azonban az is benne van, hogy a kedves vezető a megvezetetteket röhögte ki, hogy lám, még mindig mennyi hülye akad, aki hajlandó őt a pokol fenekére is követni. Nem tudjuk, ehhez a verzióhoz mit szólnának a szigetre zarándokolt alavju-bávatagok, de nagy a valószínűsége annak, ez sem érdekelné őket, mert a szektatudat épp ilyen. Elveszi az organizmus eszét.

Végül is aztán ebben egyesültek ott a hívek és az Istenük, és azt is megtudhatták a zarándokok, hogy ők Európa legerősebb békehadserege. Akik azt a zárómondatot kapták útravalóul, hogy vagy mi győzünk, vagy itt a harmadik világháború, amin valóban csak röhögni vagy zokogni lehet. Volt, aki megszámolta: harminchárom perc alatt negyvenhétszer mondta ki a háború szót a bávatagok egyetlen istene, és nevezzük akkor ezt döfinek.

Mint ahogyan azt is, ami eddig még soha nem hangzott el, de most igen: „nem számít már hogyan élünk, csak ne haljunk meg”. No most, erről az egy mondatról lehetne egy újabb elmélkedést írni, de akkor soha nem lenne vége. Ezért van az, hogy mindenkinek saját magának adom át tovább gondolásra, ez mit is jelent sírva-zokogva-röhögve, taknyanyála egybefolyva. Arról kell döntésre jutni, hogy van-e ennél lejjebb. Bár ez már örökzöld, ugye.

Ugyanakkor valami összegző katarzissal kellene előállanunk, és megtaláljuk Müller Péter Sziámi sorában: „látod ez már pont az, zuhanórepülés”, amikor minden lecsupaszodik. S ha valamikor azon ment a vita, ez az Orbán államférfi-e, de kiderült, nem az, most már politikusnak sem nevezhető, mert ezután – mindegy, hogyan élsz, minden mindegy, csak szavazz rám -, épeszű ember nem foglalkozik vele, de a jelek szerint sokaknak ez is elég. Elképesztő ez az ország.