Egy kis balhé

A híradások szerint pár napja egy, a nevét nem vállaló, magas rangú diplomata így fogalmazott: „Ami történik, az felháborító. Minden lépésnél azt látjuk, hogy a magyarok akadályozzák Ukrajnát abban, hogy harcoljon egy agresszor ellen”. A litván külügyminiszter, Gabrielius Landsbergis pedig azt jelentette ki, Magyarország rendszeresen akadályozza az Ukrajna támogatására szolgáló európai uniós intézkedéseket, amire közös erővel kell megoldást találni.

Régi történet ez újólag előadva, s csak azért elevenítettük fel, mert ez a Landsbergis külügyminiszter tegnap kiabált (ordított) magyar „kollégájával” – akit Szijjártónak hívnak -, illetve a hangját felemelő csapathoz csatlakozott még a német, az ír és a lengyel, illetve más, néven nem nevezett külügyminiszterek is. Pedig az ordítás nem a diplomácia nyelve, a mi futsalosunknak azonban sikerült elérni, hogy az legyen. Ez azért jelent valamit.

Nem azt, hogy magához züllesztette volna Európát Magyarország, hanem inkább ez a végső kétségbeesés és a tehetetlen düh hangja, amikor a lator állammal nem tudnak mit kezdeni, mert kötik őket a szabályok. Ugyanis kies hazánk – illetve a Fidesz és annak tagjai – ismét csak blokkolta az Unió Ukrajnának fegyvervásárlásra szóló finanszírozását, illetve ugyanazzal a lendülettel egy orosz szankciós csomagot is. Ezért mondja a litván, amit mond.

Illetve ezért volt „egy kis balhé, haddelhadd”, ahogyan Szijjártó fogalmazott a felemelő esemény után a kizárólag Fidesz propagandistáknak megtartott sajtótájékoztatón, így biztosítva azt, hogy még csak véletlenül se lehessen rákérdezni arra, ő és Magyarország (ami ebben a kontextusban a Fidesz) miért teszi, amit tesz. De ez már olyan ősi kérdés, mint amilyen a NER, és nagy valószínűséggel soha nem tudjuk meg rá a választ.

Hogy csak seggnyaló „újságíróknak” kellett beszámolnia, Szijjártó elemében volt, és pufogtathatta az unalomig ismert formuláit, amelyeknek amúgy semmi közük nincsen a valósághoz. Hogy például „nem akarjuk, hogy a magyar fiatalokat Ukrajnába vigyék, ehhez a háborúhoz semmi közünk”. De nem akadt, aki megkérdezte volna, ugyan ki akarja háborúba vinni a magyar ifjakat, amikor nyilvánvaló, hogy senki sem. Erre jó a „baráti” sajtó.

És ugyanígy nem érdeklődött senki annak a kijelentésnek az igazságtartalmáról, ami szerint (Szijjártó) a szankciós csomag „ellentétes Magyarország érdekeivel, mert veszélybe sodorná a magyar energiabiztonságot”. Csak annyit, hogy Németország sem fagyott halálra, mint ahogyan jósolta a Fidesz, és a többi európai állam is egészen jól elvan az energiabiztonságával a szankciókkal együtt, tehát nem kellene hasba akasztani bennünket.

De nem is ez, hanem a többi. Mert ez az esemény is bekapcsolódott a magyar kampányba, amikor a mi külügyesünk azt volt képes kijelenteni, hogy június 9-én „mindennek az őrületnek az emberek véget vethetnek”. És ezen a ponton azt látjuk, azért, hogy hatalmon maradhassanak, egy ország (és annak népe) veszte sem nagy ár nekik, mert amit ők akarnak béke címen, az az, amit Pressman nagykövet mondott: az ukrán kapituláció.

Itt jutunk el a szokásos kérdésfeltevéshez, hogy Ukrajna veszte kinek az érdeke Putyinon mellett, és azt látjuk, hogy rajta kívül egyedül a Fideszé, de itt visszamegyünk minden kérdések gyökeréhez, ami ez: miért? Mert azt kell látnunk, mindenféle békeóbégatás mellett ez a külpolitika nem szolgálja sem Magyarország, sem a magyar nép érdekeit, sőt és illetve mérhetetlen károkat okoz akkor, amikor a rossz oldalra áll.

Ám erről már rengeteget írtunk, éppen ezért itt és most az a kérdés csupán, hogyan lesz vége ennek az őrületnek június 9-én. Netán lecserélik más országok külügyminisztereit, hogy ne ordibáljanak Szijjártóval, mert ennél mélyrehatóbb változás nem néz ki. Azaz, kies hazánk – ha lehet – még ennél is inkább a peremre sodródik, a sarokba, zsebredugott kézzel, mint ahogyan Orbán már most is oldalog, ha nem a fasiszta cimborái köreiben van.

Ott viszont, és a „baráti” sajtó húgymelegében egészen jól elvan ő is, Szijjártó is, mert ezt a fenti történetet úgy adta elő a mi külügyesünk, hogy méltó a kakadu névre. Pöckös volt és lekezelő, s szinte érdemeként, a felsőbbrendűség bizonyítékaként adta elő, hogy az európai külügyesek mást már nem tudnak, mint ordítani vele, mintha ez érdem volna ahelyett, hogy rájönne, kitekernék a nyakát is, ha nem lennének kultúrnépek.

Illetve ne kötnék őket a demokrácia szabályai, amelyek – és ezt nem először látjuk a történelemben – olyan lomhaságot okoznak, amiben a latrok ficánkolnak, mert az a meggyőződésük, nekik mindent lehet büntetlenül, míg a többieknek meg semmit sem. De már ez is unalmas történet, és azt is sokadszorra adjuk elő, kizárólag rajtunk múlik, ez meddig marad így. Meg az ostoba alavju népségen, akiknél már nem ártana többen lennünk.