Majd ők eldöntik

Egyetlen virágszálunk, életünk értelme, azaz Orbán Viktor megint kampányeseményt tartott. No most, ezt úgy tessenek elképzelni, hogy a tér egy bizonyos darabját (magtár, presszó, utca gusztus szerint) lezárják. Mintegy hermetikusan, hogy illetéktelenek oda be ne hatolhassanak. Még a madarak se nagyon. A kampánygépezet pedig a Kubatov listája alapján gondosan kiválogatja a spontán közönséget, hogy flottul menjenek a dolgok.

És úgy is zajlik az összes. Orbán Viktor így még véletlenül sem találkozik a valósággal, mert talán elborzadna tőle, éppen ezért viszont teljesen érthető, ha az álomvilágának megfelelő hülyeségeket beszél. Tudjuk ezt, és nincs is benne semmi nóvum, csak épp felvázoltuk a közeget, amelyben egyetlen virágszálunk legutóbb épp delirált, monomániásan hajtogatva a háborút. A közönséget pedig azért válogatják, hogy véletlenül ne vágják pofán.

De mindegy is. Ennél sokkal érdekesebb az a mondat, miszerint „a baloldali politikusok a választások közeledtével legszívesebben letagadnák, hogy háborúpártiak”. Mondjuk akkor erre, hogy delikát, mert ennek megfelelően érdekes a duma. Szó szerinti fordításban tehát: a háborúpárti balosok ugyan eddig nem akarták tagadni, hogy háborúpártiak, de most, hogy közelednek a választások, már szeretnék, de képtelenek rá.

Látjuk Orbán fátyolos szemével mind a baloldaliakat, akik épp tagadnák, hogy mindenük a háború, azzal kelnek és fekszenek, álmodnak róla és verseket írnak neki. Tehát tagadnák, de nem megy nekik. Az a kérdés adódik, hogy miért nem megy az a nyüves tagadás, ha eddig viszont igen, hogy mi okozza az ellenállhatatlan őszinteségi rohamot ezeknél a balosoknál. Hogy csak ránéznek Orbánra, és lehajtott fejjel bevallják: háborúpárti vagyok.

De nem.  A dolgok nem így mennek. Mert ahogyan a kisebbik Orbán (a Balázs keresztnevű organizmus) Magyar Péternek megüzente, az nem úgy megy a NER-ben, hogy ő csak úgy a hasára csapva kijelenti, ő nem háborúpárti. Hanem majd ők billogoznak. Szó szerint így hangzott a verdikt: „…azt, hogy háborúpárti vagy-e, vagy sem, nem te döntöd el…  tök mindegy, hogy mit mondasz, te is háborúpárti leszel, illetve már most is az vagy”. 

Mint valami inkvizíció, amely istentagadást vagy eretnekséget kiált, mintha ilyen jogokkal vértezné föl magát ez az Orbán meg a nagyobbik (test, lélek, súly, kerület) is. Az az inkvizíció ideája, hogy a baloldalt (meg Magyart) Soros pénzeli, aki a pénzért cserébe háborúpártiságot követel. Mivel azonban erre semmi bizonyíték nincs, a kontextusból az fakad, hogy az orbánok, a Fidesz rábök valakire, hogy háborúpárti. És az akkor lemoshatatlan.

Konteónak jó, igazságnak kevés, mégis azt hiszik, hogy működik. Az a helyzet, hogy az elébb emlegetett, válogatott, szűrt és tenyésztett Orbán-közönségnél tán igen, amúgy meg nem igazán. Viszont a nagyobbik Orbánnak is volt erre utaló szava a kiürített utcán, miszerint mind az ellenzék szavait nem ők határozzák meg, hanem a Soros, aki fizet. Így mondta a kedves vezető: „Márpedig aki fizet, az rendeli a zenét”. – Köszönjük, hogy megmutatta.

Mert és ugyanis arra hívnánk fel a figyelmet, hogy az a pénz, amiből az orbánok, a Fidesz, a propagandistáik, azaz, az egész büdös kóceráj működik, az a miénk. A mi vérrel, verejtékkel megkeresett pénzünkből befizetett adó az, amiből a cirkusz zajlik, következésképp, a színtiszta logika szerint ezt akkor mi fizetjük, így mi rendeljük a zenét. És rámutatnánk, hogy nem ezt kértük és kérjük, sőt, csöndet és eltakarodást kérünk. Miheztartás végett.

És most, hogy így elmeséltük Orbánnak az ő nyomorult életét, és ahogyan befűztük a vonójába a húszezrest, azt mondjuk, hogy ácsi. Az ácsi után pedig mindenkinek a képzeltére bízom, mit rendel vagy mit kíván a prímástól illetve a prímásnak, és ím hallom, ahogyan a hangosfilmben csak kitartó sípolás van, amely a trágárságot hivatott elfedni, de ne szégyelljük, ha a fejünket fölemelve ilyesmik jutnak eszünkbe elsőként.

Mert mi is jutna másfél évtized után. Ugyanakkor azzal, ha bő teret engedünk érzelmeinknek, és végre elmondjuk a rezsimnek, mire is tartjuk, azzal nem sokra megyünk, azzal kitörölhetjük az arschunkat, tehát ennél azért többre van szükség. Kezdetnek peresze azért megteszi, a többi meg majd kiderül. Így elnézve ezt a légüres térben való kampányolást, olyan bizodalmak támadnak az emberben, hogy kellően kontraproduktív lesz.

Mert innentől az ember csak a józanság hangján azt gondolja, a mennyiség minőségbe való átcsapásának marxi tétele úgy is igaz lehet, hogy egy idő után nem csak mi, hanem néhány bávatag is arra jut, hogy ezt az egész óbégatást már rohadtul unja, és megvilágosodik, akárha valami kültelki Buddha. Az én kezem pedig ezen a ponton épp belelóg az éjjeli edénybe, rádöbbenve, 9-e messze van, és ki tudja mi történik akkor. Minden lehet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Majd ők eldöntik
  1. Yeti szerint:

    Minden(t) lehet. Akár az(t) is, hogy nyolcadika után egyből tizedike legyen, oszt jónagyot!

    Kitartó helyett rövid sípolás – az EKG monitor.
    A sípszó elhangzása előtt hagyjon rövid üzenetet!

  2. Tóth Csaba László szerint:

    A mennyiség és minőség viszonya nem Marx-tól származik, hanem Hegel 3 kötetes Logika című enciklopédiájának első kötetében ír róla. A művet 1812 és 18 között írta, Marx 1818-ban született.

  3. Yeti szerint:

    https://hu.wikipedia.org/wiki/Vita%3AGeorg_Wilhelm_Friedrich_Hegel

    Eszerint pedig csak a jóval későbbi hozzáírt szócikkek ragasztották hozzá ezt az átcsapósdit.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum