Van itt nekünk egy kirúgásunk és egy lemondásunk, egy elengedésünk és tartóztatásunk. Egyikbe sem remeg bele a föld, csak a NER működését ismerhetni meg jobban általuk. Voltaképp egyik sem hat meg, háborít fel, egyiktől sem lesz rosszabb vagy épp jobb a magyar családoknak, illetve a mechanizmus, ami velük föltárul, mindenkitől messzire van, aki eddig – és ezután sem – feküdt vagy fekszik le Orbánnak. Azaz, a kívülálló józan hidegségével, tehát ajkunkon savanykás mosollyal nézzük, ahogyan a rezsim saját logikájából fakadóan dolgozik.
Tanulsággal csak annak szolgál, akik később gondolják magukat orbáncsicskaként elképzelni, például fiatalságunk számára, akik előtt ott áll az élet, és éppen most morfondíroznak azon, gazembernek álljanak-e vagy sem. Eladják-e a lelküket az ördögnek, amit az majd később kamatostul fog visszakérni, azaz, ha úgy tetszik, etikaórát tartunk nemlétező diákságunk számára, ha már testnevelést nem tudunk. Arra ott vannak az iskolák a sípoló tornatanárokkal, de még ők sem tudják elérni, hogy felnőve a delikvens el tudjon futni a gonosz elől.
Mindez, ami történt, lopások és éhezések, hazugságok meg álájtatoskodások között történt, az élet a NER-ben csak úgy folyt, mint évtizede folyik, s ha már azon nem tudunk változtatni, mert nem vagyunk mi sem hadvezérek, sem forradalmárok, hanem csak porbafingó krónikások vagyunk, akik a barlangból nézik a hosszú esőt, F. M. barátunk és atyánk, tanítónk és gyóntatónk szavaival mondjuk el azt, miért is érdemes azokat a gondolatokat figyelmesen elolvasni, amit ezen az éji órán elibétek tárok a világról, amit kitartóan figyelek.
Arra int minket F. M. mester, hogy legyünk figyelmesek: „Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz.” – Ez itt a recept, amikor azt vizsgáljuk, L. Simon mért ment és Vidnyányszky miért maradt, hogy mi az ezekből levonható tanulság.
A Nemzeti Színházban balesetet szenvedett két színész, s mivel egy színigazgató mindenért felel, ami a színházában történik. Vidnyánszky Attila úgy tett, mintha normális országban élnénk, ahol a dolgoknak vannak következményei. Ezért lemondott. Nem tudni azonban, ez az aktus mennyiben színház maga is, azaz, már lerendezték előre Csák miniszterrel, hogy te névleg lemondasz Attilám, én meg nem fogadom el. Úgy csinálunk, mintha, más szemszögből a kecske is jól lakik, a káposzta is megmarad, tehát túljárunk az imperialisták eszén.
Csák miniszter abban a döntésében, hogy ne fogadja el a főigazgató lemondását, hathatós támogatást kapott a fideszes kultúrharc fajsúlyos alakjaitól, s itt e súlyt a NER viszonyrendszerében kell értelmeznünk. Olyanoktól tehát Demeter Szilárdtól kezdődően Káel Csabáig bezárólag, akik ott vannak a fronton kitenyésztve és jól megfizetve, hűséges és gátlástalan janicsárok, akiknek más területen és más fajsúllyal, de ugyanaz a dolguk, mint Vidnyánszkynak a színházzal: szétverni mindent. Orbán harsonává változtatni a romokat.
Az ilyenféle alakok álltak neki kórusban tutulni Vidnyányszky nagyságát, akit ez a baleset ért, hogy a végén felcserélődtek a szerepek, belőle lett az áldozat, akit most meg kell védeni. Hogy kitől vagy mitől, az nem ismeretes a végelszámolásnál, a végeredmény azonban úgy nézett ki, hogy a saját lelkiismeretétől. Ha van neki olyanja egyáltalán, s nem, mint sandán tételezzük, talán ez lesz vagy lenne a legjobban megrendezett darab, ami a végén egy vívódó, tragikus hőst állít elénk, a bukásában is hatalmas erkölcsi nagyságot.
Ilyesmi azonban a főigazgatóról eleddig nem derült ki. Az azonban igen, hogy a magyar színházi élet orbáni gauleitereként eredményes volt annyiban, hogy az SZFE-ből kiindulva mindent eltüntetett, ami a rendszert zavarta. Annak alapelveit meg nem kérdőjelezte. Hogy most két színész majdnem kitörte a nyakát, nem oszt, nem szoroz, az emberélet a Fidesz monolit és ciklopi építményében nem számít. Szerencsére odáig nem jutottunk el, hogy a balesetet szenvedettek szabotőrök volnának, akik direkt vetették magukat a mélybe.
Ehhez képest L. Simon egy kicsike halacska, aki régen hitet tett, ezért kapott egy hivatalt. De arra nem ügyelt, hogy megmaradt benne az irónia heges maradványa, és azt hitte – ott tévedett -, hogy a rendszer sarokkövévé váló homofóbiával megengedően viccelődni lehet. Nem. Vicsorogni kell és ugatni, visítani és toporzékolni, s aki erre nem képes, az nem alkalmas a Fidesz arcának, ami pár évvel ezelőtt még nem volt így, de L. Simon, akárha Pelikán gátőr, nem elég képzett ideológiailag, és elvicceli a dolgokat.
Hát, az nem megy. Mire jutunk? Semmire sem, ahogyan meg is ígértem, de ahhoz is tartottam magam, hogy ifjúságunk számára tanulsággal szolgálok, s gondolok most a Fidelitas ifjaira, akik a minapi konferenciájukon tanulták a csaholást, mert vidnyánszkyk meg elsimonok akarnak lenni, ha megnőnek. Ez itt a miheztartás a számukra, hogyan kell elveszíteni minden olyat, ami amúgy az életre emlékeztet, hogy milyen katonává kell válni, ha nem akarnak akkugyári munkások lenni. Kiábrándítólag pedig csak ennyi a végzés: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.
Vidnyánszky a Nemzeti Színház vezérigazgatójaként mondott le, vállalva a felelősséget az általa vezetett intézményben történt balesetért. De arról nem szól a nagy-nagy felelősségvállalás, hogy ő egyben a darab rendezője is, márpedig az, hogy egy színdarabot a színpadszinten vagy négy méter magasan adnak elő, az a rendező döntése.
Állítólag voltak problémák régebben is, amiért a színészek szóltak is. Onnantól meg, ha történik valami, azért az igazgató felel.
De mint Rezeda is utalt rá, ez az egész lemondás, nem elfogadás is csak egy kamu. Mintha itten rendben mennének a dolgok, miközben mindenki tudja, hogy nem. :/
Vidnyánszky felelősségének a hatványozottságát akartam hangsúlyozni, mielőtt „kiderül”, hogy a balesetért egy épp csak három hete alkalmazásban lévő díszítőmunkás a kizárólagos és egyszemélyi felelős. (Esetleg még a Soros.)
Én Zelenszkijre tippelnék, az ukrán színészre, akit Vidnyánszky nem hívott meg a beregszászi társulatba, Orbán pedig nem fogott vele kezet, ez már két ok a bosszúra.
Vidnyányszky az orbáni kultúrpolitika szent tehene volt-és marad is.
L. Simon az aczéli terminológiát segítségül híva a tűrt kategóriába sorolható, melynek bizonyítékát adta a hatalom annak ellenére, hogy jó szakember, hithű orbánista, de van egy nagy hibája, az pedig az, hogy kultúrember lévén az ellenzéki szakemberekkel is kultúremberhez méltón kommunikál – mint ahogy azt Hiller István is jól látja.
Magyarra fordítva nem olyan bunkó mint szaktársai.
https://qubit.hu/2023/11/10/milyen-muzeumigazgato-volt-l-simon-laszlo
Pedig L. Simon néhány verse alapján kétségbe vomható a kultúrembersége. (Vagy a józansága.)
„már lerendezték előre Csák miniszterrel, hogy te névleg lemondasz Attilám, én meg nem fogadom el”
Ezt egyelőre nem tudhatjuk, még folyik a belső vizsgálat, a rendőrség is nyomoz, és még az is lehet, hogy Csák, látva Ókovács, Demeter és Káel buzgalmát, csak azért is elfogadja a lemondást. És utána kinevezi Vidnyánszkyt a Nemzeti Múzeum igazgatójának, L. Simont meg a Nemzeti Színházénak.
A mitnyalszkit a lemondása sem menti fel a büntetőjogi felelősség alól. Ha úgy érezte felelős a balesetért, és le kell neki mondani, miért nem fogadta el a hülyebajszú? Ha én le akarok mondani, akkor nem érdekel, hogy elfogadják-e vagy nem, lemondok.
Vidnyánszkynak már korábban le kellett volna mondania amiatt, hogy a Nemzeti Színház látogatottsága, az előadások nézettsége eléggé visszaesett a kinevezése óta.
Azt, hogy a színvonal milyen, nem tudom, még az is lehet, hogy ma is zseniális rendező, ezt nem tudom megítélni. De pár éve több újságcikk is adatokkal támasztotta alá a nézőtéri pangásról szóló híreket.
Magyar György szerint Csáknak egyáltalán nem volt mit elfogadnia: https://24.hu/kozelet/2023/11/15/magyar-gyorgy-vidnyanszky-jogviszony-felmondas/