A Fidesz-szavazó nyugalomra vágyik

Tegnap a másik dolgozómban kitettem a hírt a honlapra arról az igen sajnálatos eseményről, hogy összeültek a NATO tagországok nagykövetei (plusz a svédek) azért, mert Orbán Putyinnal cimboráskodik. Más szemszögből, ahogyan láttuk és esett már szó róla, az orosz diktátor dróton rángatja a magyart, bábozik vele, és mindeközben haláli nyugalommal nézi, ahogyan TIK-el, vakarózik és rángatózik előtte a fotelban, mint valami elvonási tünetektől szenvedő leharcolt alkoholista. Vagy más szerencsétlen organizmus. De ez momentán mellékszál.

A legérdekesebb az volt – mert az olvasó mindig tud meglepetést szerezni -, hogy a kikerülő hírhez perceken belül érkezett egy hozzászólás, amely a nagykövetek tanácskozása, hogy úgy ne mondjuk, elborzadó összegyűlése okán az egészből annyit fogott fel és tartott érdemesnek közölni a nagyvilággal, nem érti az ellenzéket, aki egyfolytában csak veszekszik, minek kell ebbe is belekötni, hogy Orbán ilyen kedvesen beszélget a Vlagyimirral. Van ebben valami kretén világlátás, de az a legérdekesebb, hogyan kerül bele az ellenzék a nagykövetekbe.

Mi az a reflex vagy tudatalatti, a Freud által megénekelt „Id”, amit jobb híján ősvalaminek lehet nevezni, ami egyrészt – miközben a nyájas Fidesz-szavazó eltelten majszolja a csirkelábat – ott is ellenzéket lát, ahol egyáltalán nincsen, másfelől viszont megmutatja azt az idiotizmusba hajló naivitást, amely a vértől, fröcsögő háború kapcsán „veszekedésről” vizionál. Fő a nyugalom ezek szerint, becsukjuk a panel vagy kádárkocka ajtaját, hogy semmi be ne türemkedjen a világból, s ilyen állapotban eltelten hallgatjuk a Kossut Rádiót péntekenként.

Onnan pedig különös dolgok hangzanak el, mint például a „stratégiai nyugalom” a kedves vezető szájából, ami nem biztos, hogy az idézett kommentelő eszébe jutott, amikor a veszekedő ellenzékről vizionált, de nagy valószínűséggel beépült a reflexekbe. Az önkéntelen reakciókba, amitől az összes, most eufemisztikusan Fidesz-szavazónak hívott, de amúgy nyájnak is nevezhető organizmus ugyanúgy béget, ahogyan őt a propaganda bedresszírozza. Ha birkákról nem lenne hülyeség ezt kijelenteni, Pavlov kutyáinak is hívhatnánk őket.

Illetve Orbán kutyáinak, akiknek úgy csorog a nyála, ahogyan a kedves vezető a gombot nyomogatja. Ilyen feltételes reflexeket igyekszik beépíteni a nyájba (illetve akkor falkába) a Fidesz szűkebb hazámban, az én kis fatornyosomban is, ahol azon ment a cirkusz, hogy a polgármester fogadta magát a Gyurcsányit. A helyi narancsosok pedig úgy beindultak ettől, mint valami turbóra kapcsolt kukásautó, és olyan világvégét rittyentettek az itteni híveknek, akárha valami bibliai próféták volnának, de alávaló gazemberek mindenképp.

Nagy valószínűséggel a pártközpontból vezényelték az attakot, mert a mi kis helyi porbafingó fideszeseinkből ennyit se nézek ki, de beindult a tutulás, hogy aki a polgármesterünkre szavaz az Gyurcsányra szavaz. És az akció végén megjelent így a fatornyosommal összemosva a 2006-os, amúgy Orbán vezényelte zavargás azt a képzetet keltve, ez lesz itt, ha jövőre nem a Fideszre adja a voksát a birka vagy a nyálát csorgató kutya. Innen nézvést érteni véljük a debilitás azon fokát is, ahonnan a nagykövetek kapcsán elindultunk. Meg a veszekedést.

Ott tartunk Gyurcsány kapcsán – ha már nekiláttunk az ilyen négylábús hasonlatoknak -, mint az Állatfarmban, amelyben a disznók azzal riogatták a bamba elnyomottakat, hogy ugye, nem akarják, hogy visszajöjjön Mr. Jones. Ezzel pedig nehéz akármit is kezdeni, mert mint kiinduló tételünkből látszik és fakad, az ellenzék „veszekedésével” szemben van ott a Fidesz, amely nyugalmat ad, megvéd a migráncsoktól, háborútól és az óvodások fütyijének lemetélésétől. Ha a Fidesz nem lenne, elvinné az egész országot a rézfaszú bagoly.

Mindeközben pedig maga a fideszbirka is elnyomorodik testben és szellemben. Valahogy úgy néz ki, mint amikor az egyik filmben a nagy kettőstől, amikor miközben Bud Spencer dölleszkedett a pultnál isteni nyugalommal, a rossz emberek pedig verték szét az ivót, Terence Hillnek kellett felhívnia a figyelmét arra, hogy a hátadon törik szét a széket. Mint ahogyan tényleg ott törték, de csak a felszólítás után fordult meg hősünk, hogy pofán vágja a galeri hőzöngő tagjait. Megengedő volt ez a hasonlat is, de legalább megmutatja, hol is élünk.

Nem mondtam ezzel a kis történettel semmi újat ma sem, csak újólag megmutattam világunk mérhetetlen ostobaságát és aljassággát, mert mást tenni nem tudok. Ha úgy tetszik, gúzsba kötve táncolok, ahogyan Nietzsche hasonlata mondja nekünk, de hová is merészkedik az ember, amikor a mai Magyarországon ilyen vizekre evezni teljesen fölösleges, mert az élet valahol agytörzsi szinten van. Bamba vigyor, böfögés és kannás boros fröccs azzal az óhajjal, hogy csak a Putyin meg ne haragudjon, és a Gyurcsány vissza ne jöjjön. Ez a boldogság receptje.