Ha pedagógus volnék, meg lennék hatva a megbecsüléstől, ahogyan Pintér Sándor gondol énreám a hatalmas szívével. Tülekednék a sorban, hogy hozzájussak az ingyenjegyhez, amit kaphatok, hogy meghallgassam Mága művész urat, ha már fizetésemelést Brüsszel miatt nem kaphatok. Egy virtuóz hegedűszóló fölér ugyanis egy heti élelemmel, vagy azt okozhatja Mága kitartó nézése és hallgatása, hogy leteszek, fölhagyok minden követeléssel, és a katartikus élménytől fönnakadt szemekkel iramlok az iskolába feltételek nélkül tanítani mindhalálig. Kétezerötszáz jegyet kaphatnak, illetve kapnak ajándékul a pedagógusok Mága művész úr újévi koncertjére ugyanis, hogy szavuk se lehessen.
Mága nem egy Paganini, csak azt hiszi, és úgy csinál. Mága hegedálása ugyanolyan műanyag, mint az egész ember az arcára rajzolt mosolyával, tömény giccs, de nem vagyok sem esztéta sem zenekritikus, hogy megítéljem őt. Csak azt látom, hogy ugyanúgy az ördög hegedűse ő, mint az olasz, aki jelzőként kapta a minősítést, míg pedig Mága a NER szolgája, esetében tehát a jelző konkrét tartalommal bír. Hogy a NER Pintér képében Mágát hallgatni küld jegyeket a pedagógusoknak, az fölér egy arculcsapással ismerve az elmúlt hetek és hónapok történéseit, az csak a magánvéleményem, hogyha pedagógus volnék, akkor miniszter et. arcába vágnám a szaros jegyeit. De ki vagyok én, hogy morális útmutatást adjak.
A NER en bloc nem tud, vagy nem is akar normálisan ünnepelni vagy jutalmazni. Amikor a NER kedves akar lenni, akkor is tapló és érzéketlen. Tegyük fel nyílt és jóságos lelkünkkel azt, semmi hátsó szándék nem volt abban, hogy Pintér Mága jegyeket osztogat a pedagógusoknak, hanem tényleg csak a szívbéli jóság téteti ezt vele. Mint ahogyan annak idején is minden előgondolat nélkül, ámde eredendő bunkóság és érzéketlenség volt az oka annak, hogy Balog – akkor még miniszter és nem az úr kétes állagú szolgája – a Hiltonba hurcolászott nevelőotthoni gyerekeket, hogy ott libamájjal meg kaviárral tömje őket, akiknek esetleg csak egy kis szeretet hiányzott az életéből. Az akkori szereplők már nagyra nőttek.
Mint emlékezhetünk, abban a cirkuszi előadásban nem is a menü volt a legvérlázítóbb, hanem a gyerekek képébe dörgölt úgymond ajándékok ilyen feliratokkal, hogy tíz éves fiúnak meg nyolc éves lánynak, ami abban a formájában maga volt a megalázás maga. Mint ahogyan ez is az, ahogyan a minisztériumban kitalálták, hogy Mága jegy negyven éves biológiatanárnak, és ezzel a gesztussal azt hiszik, meg vannak győződve róla, hogy valami jót és nemeset cselekedtek, holott rossebeket. Vagy csak én látom fonákul a világot, amikor a pedagógusok ilyetén megalázása nekem fáj. Sokszor hiszem azt mostanában már, hogy akikért én a lelkemet kiírom, mégis jól érzik magukat, és eltelten Orbánra szavaznak.
Ez is lehet elnézve a köröttem hömpölygő világot, de ez az én nyomorom, és nem azért gyűltünk egybe, hogy ennek a szerencsétlen Kázmérnak a szívhangjait hallgassuk, hanem, hogy a NER arcába köpjünk, feledve Bálint György tanítását, hogy az nem helyes út. Ám mostanában egyre inkább annak tűnik, ha ők is ezt teszik a társadalommal most épp a pedagógusok formájában. Mint érezhető, ahogyan szaporodnak a sorok, úgy gyűlnek ezek előállítójában az indulatok, mert a történet itt még egyáltalán nem ér véget, tovább is van, én tehát annak rendje szerint mondom is. Mert még az is lehet, hogy a túlzottan megbecsült pedagógusok nem is az igazi koncertre lettek meginvitálva, hanem egészen másra.
A nagy, újévi koncert este hétkor kezdődik, a tanarakat viszont délután kettőre várják, így a rossznyelvek szerint az a főpróba lesz, amit megnézhetnek és hallgathatnak, csak állítólag ilyet Mága művész úr tartani nem szokott. Hová mennek akkor a tanárok, csapda ez vajon, és aki oda belép, azt többet már az életben nem is látjuk, a koncert ígérete a nagy, fekete autó talán, ki tudja ezt? Mint kitetszik, itt az alapvető rosszindulat munkál bennem, és az élénk képzelet. Még az is lehet, hogy a kedvükért ez egyszer valóban lesz főpróbája a világraszóló eseménynek, és a tanárok még esetleg azt is láthatják, ahogyan a művész úr hajlakkal rögzíti soha el nem múló mosolyát porcelánfogai fölé. De mindez egyben sem érdekes.
Nem érdekes, hogy milyen értéktelen giccsmesternek tartjuk a magunk részéről Mágát és az ő előadásait. Még az is lehet, hogy a ragasztott mosolya őszinte, vannak olykor erre utaló jelek. Mert itt voltaképp Pintér és rajta keresztül a NER, valamint a tanerők különös viszonyáról adtunk elő a kezdetektől fogva. Mégpedig azt, hogy milyen pofa kell már ahhoz, milyen végtelen romlottság, hogy egy társadalmi rétegnek, amely az életéért küzd, a képbe vágunk pár koncertjegyet, hogy ettől talán érzik a törődést, sőt, tülekedni fognak érte. És lehet, hogy néhányan fognak is. Viszont, ha Mága olyan lenne, mint amilyen nem, akkor azt mondaná, hogy így nem zenél. De fog. És tudjuk, igazából kinek húzza.
Vélemény, hozzászólás?