Egy szem kukorica

Húsz százalékos béremelést kaptak a magyar rabok. Akik egy kakaóscsiga ellopásáért, vagy netán a feleségük megöléséért ülnek, mindannyian. Ugyanúgy nem tettek különbséget köztük, mint a nyugdíjasok között, ez a szavazóréteg is egységes emelést kapott, ami viszont csak tizenöt százalék. A bérminimumosok még ennyinek sem örülhettek vagy átkozódhattak – gusztus szerint -, ők tizennégy százaléknyi bruttóval lesznek gazdagabbak havonta a csudálatos 2013-as évben, aminek is a harmadát elviszi az adó. Meg különben is, a bevallott, várható infláció húsz százalék körül lesz, úgyhogy a kiábrándító életszínvonaluk, ha van nekik olyan egyáltalán, tovább romlik. Mert előre megyünk és nem hátra.

Gáz van dögivel, s hogy a hiányképző ársapka lekerült róla, benzin is, csak az a kérdés, hogy ki tudja kifizetni. A választási, előre haladást hazudó szlogen ellenére kies hazánk egy katonás hátra arc után nyílegyenesen kilőtt a szakadék felé, zuhanásunk hamarosan megkezdődik, ott lobog majd a haja a menetszélben Bözsi néninek és József szalagmunkásnak egységesen, megy ki a frizurából a dauer, ha volt benne egyáltalán. Amikor kiderült, hogy a magyar rabtársadalom jobban megbecsült a számok alapján, mint a pedagógusok, egészen enyhe felháborodás – csak egy fuvallatnyi – söpört végig a Facebook kósza, de öntudatos népén, amit százalékokkal csitítottak a realisták, hogy így sem fognak a rabok meggazdagodni.

Nem mindenki lehet a nemzet veje vagy gázszerelője, aki utóbbi cégbirodalma egyik ágának mérlegfőösszege meghaladta az egybillió forintot, ez pedig annyi pénz, hogy tényleg nehéz felfogni. Nem csoda, ha a mimagyaroknak nem is sikerül, ők el vannak foglalva a maguk pár százalékával meg a rabokéval. Kuncog a krajcár, hogy J. A. polgártárs fordulatát használjuk, és vele is folytassuk, miszerint ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. Bár ő szövőnőket, hoz példázatul, olyanok pedig minálunk már nincsenek. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobban volnánk, mint költő sorstársunk, akinek azonban megadatott, hogy abban a korban éljen, ahová most a Fidesz élcsapata vezet minket. Előre, s nem hátra.

Viszont, ha már a rabokról és a nemzet gázszerelőjének billiójáról van szó, mindenki tudja, még tán ő is, hogy ez a mesebeli életút, ami tizenkét éve jut neki (sok munkával és Isten segedelmével), csak itt és csak most történhetett meg, mégpedig azért, mert Orbán Viktor a cimborája. Olyan összefüggések vannak itt, amelyek más társadalmi berendezkedésben arra predesztinálnák mindkettejüket, hogy a rabok húsz százalékának örvendezzenek, mint amivel ők is többet kapnak a börtön pénztárában, mit eddig. Most tessenek nevetni vagy átkozódni, mint ahogyan a bérminimumosoknál feltételezzük, de semmi sem fog változni sem az egyiktől, sem a másiktól. Mondom, iramlunk a szakadék felé.

Mert amíg Orbán Viktor nagy gondolt fordít arra, hogy a gázszerelő billiója csorbát ne szenvedjen, mi több, még tovább gyarapodjon, reánk kevesebb figyelme jut, ha egyáltalán igyekszik a gondunkat viselni. De ez nem valószínű. Vagy nem látszik és érződik, ám ez egyre megy. A pénzünket és az életünket fölzabálja az infláció, a nemzet vezetője ezzel azonban nem törődik, sőt, suttyomban – költségvetési játszásiból – gerjeszti is. Ezért van az, hogy az ellenzék elkezdte orbáninflációnak nevezni, ami nem egy nagy nyelvi lelemény, de legalább igaz. Félelmetesek a számok, amelyek önmagukban tán nem sokat jelentenek, de azt eredményezik, vannak boltok, ahol a sajtot lopásgátlóval védik, mintha aranyrúd volna.

Mégsem ez a döbbenetes azonban, hanem a mezőgazdák egy adata, amit valahogyan kiszámoltak nagy nyomorúságukban. Oda jutottak, s velük együtt mi is, hogy a vetőkukorica szeme egy forintba kerül, és akkor képzeljük el a mahomet földeket, ahová tengernyi vetőtengeri kell, és ugyanúgy nincs pénzük ezt megvenni, mint az átlagpolgárnak a sajtot, amit lopásgátlóval óvnak az éhes hordáktól. Vonjunk le valami előremutató tanulságot, tegyünk ide egy katarzist okozó fordulatot vagy mondatot? Képtelenek vagyunk, mert a valóság fogja a ceruzánkat, vagy mozgatja az ujjainkat, s ez az oka, hogy Goya fekete képeihez hasonlatos az, ami születik belőlük. Boldog karácsonyt, kedveseim, ahogy O1G szokta mondani.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum