A bátor 135 kipárolgása

Jakab Péter napok óta hőmérővel mászkál be a parlamentbe, és küldözgeti a hőjelentéseket, akárha valami üldözött meteorológus vagy rossz felcser. Szegény Jakabnak ennyi maradt az egy évvel ezelőtti forradalmi hevületből, amikor még az előválasztási hercehurca során azt hitték – velünk együtt -, hogy holnapra kiforgatják a sarkából a világot, de a hatalomból a Fideszt legalábbis. Mint tapasztaljuk, ez nem igazán jött össze, ezért maradt a hőmérőzés, mint egy elrontott hőskölteményben vagy népmesében, amelyben nem sikerült levágni a sárkánynak egy fejét sem, és nincsen se királyság, se királylány, se idvezülés.

Semmi sincsen voltaképp, hanem ez a bohóckodás. Jelzőnk, illetve a cselekvésbe ojtott minősítés nem pejoratív, mert voltaképp a hőmérőzésnél többet tenni nem igazán lehet, ez is – ha értő közönség lenne hozzá – a hatalom misztikusságának földre rántása. Valójában egy hosszú, elnyújtott segélykiáltás, mielőtt minden és mindenki belefullad a ganyéba. Az, hogy a parlament hőmérsékletét képekkel illusztrálva mutatja meg Jakab az egyre fogyatkozó közönségnek, a Fidesz álságossága leleplezésének egy újabb fejezete, és tetszhet akármilyen kisstílűnek vagy pitiánernek, mégis csak kordokumentum.

Illusztrálja a helyet, ahol élünk. Előzménye is van annak, hogy politikai cselekvés lesz az ülésterem hőfokának ellenőrzéséből és a túlfűtés demonstrálásából, ami nem most kezdődött, hanem tulajdonképpen – legalábbis tágabb kontextusában – akkor, amikor a Fidesz propagandagépezete saját felsőbbrendűségét igazolandó azon röhögött, hogy a németek majd, ha jön a hideg, finggal fognak fűteni. Orbánnak azonban – és a Fidesznek – nem sikerült megvédeni a mimagyarokat a veszedelmektől, és a németeken való röhögés után alkották meg a rendeletüket, hogy a közintézményekben maximum 18 fok lehet.

S mivel félig meddig katona, de legalábbis rendőrállam vagyunk, az is szerepelt ebben a rendeletben, hogy a munkahelyeken, hivatalokban ki kell nevezni egy embert, aki rendszeresen ellenőrzi, hány fok van, s ha túlfűtés mutatkozik, akkor a fűtő mehet a Gulágra. A kabaré, ami most teljesedik ki, lényegében ekkor kezdődött, s ha úgy vesszük, Jakab társadalmi munkában tölti be ezt a hőfokok felügyelője beosztást a parlamentben, pedig csak annyit akar megmutatni a maga szerencsétlen módján, hogy a képviselők lubickolnak a melegben, míg a nép egyszerű gyermeke eközben megfagy.

Tiszteletre méltó, és egyben szánalmas igyekezet, de szánalmassága nem Jakab szándékában, hanem az ország állapotában rejtezik, s azt a kilátástalanságot mutatja, hová jutott valahai hazánk tizenkét év Orbán uralom alatt és során. Ide. Egyébként Jakab hőmérője az első napon 23 fokot mutatott a 18 helyett, másnap 21-et, ami mai világunkban – és a Fidesz rendelete után – maga a skandalum, a fűtőt lehet vinni a lágerbe vagy hátra főbelőni. S mindamellett, hogy ezen istenigazából röhögni kellene, a dolog komolyan vevése tragédiába fordítja a dolgot, hogy itt tart országunk, annak kormányzása, hogy a celsiusokból vezető politikai hír lesz.

Nagyon komolyan vették ugyanis Jakab tüsténkedését – és voltaképp ez billenti át a történetet tragikomikussá -, mert nagy komolyan válaszoltak a hőmérőzésre, miszerint ők a nemzetvezető parancsai szerint fűtenek, ám, ha sok ember van az ülésteremben, akkor azok a testhőjükkel – kipárolgásukkal mintegy – növelik a hőmérsékletet az előírt hőfok fölé. Innentől már tiszta matematika lenne az egész, hogy megmérjük, Semjén mennyi hőt ad le reggeli után vagy két feles elfogyasztását követően, s egyszerűen osztunk, szorzunk. Mennyit gőzölnek ki magukból a fideszesek, mennyit az ellenzékiek, valami ilyesmi.

Aztán ez alapján engedünk be a terembe megfelelő mennyiségű képviselőt, a kvótán felüliek pedig fűthetik a testükkel az aluljárókat. Azt hihetnénk, hogy nekem most jó a kedvem, és ütöm a tenyeremet boldogságomban, holott sírok, zokogok, hogy hová jutottunk. De oldandó a feszültséget arra várnék valami termoképletet, hogy kipárolgással mennyivel egyszerűbb fűteni, mint finggal, hogy a kipcsak felsőbbrendűséget igazoljuk. Illetve ugyanekkor az ember egy elnyújtott, hosszú ordítást hallatna leginkább, ami egyenértékű lenne Hadházy képviselő szintén e falakon belül felmutatott táblájával, miszerint „A lónak a faszát” – így valahogy.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum