Hadházy premier plánban

Hadházy Ákos, az egyszemélyes ellenzéki hadsereg tábort vert a Kunigunda utcában, az MTVA épülete előtt. Ez egy erődítmény. Mint tudjuk, amióta egyszer egy kis csapat bejutott oda, ott őket lábaiknál fogva húzgálták, egyebek, majd el is ítélték, de ez már a magyar igazságszolgáltatás dicső fejezete. Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy a székházból végvár legyen lőrésekkel, de, mivel a XXI. században élünk, golyóálló üvegekkel és biztonsági kamerákkal, fegyveres őrökkel, hogy Dobó István Egernél megnyalta volna a tíz ujját, hogy az összes Jumurdzsák bekaphatja neki, most próbálják meg elfoglalni a rozzant aklot.

Amúgy ez egy televízió volna, közpénzből és a köznek fenntartott intézmény azzal a feladattal, hogy a hülye magyaroknak elmagyarázza a világot és annak történéseit, nem pediglen, hogy elhülyítse őket. Pedig ezt teszi. És Hadházy érdeme, hogy április óta szinte monomániásan mondja, Orbán addig nem győzhető le, amíg ez az intézmény (és összes csatolmányai) így működnek vagy egyáltalán működnek. Mert Hadházy, szemben az összes többi ellenzékivel, lehet, hogy tanult a történelemből, Goebbels működéséből, ami arra példa, hogyan lehet egy komplett nemzetet annyira átvágni, hogy dalolva ássa meg a saját sírját.

Az MTVA (és összes folyományai) ezért veszélyes intézmény, mert ő szállítja nekünk a pénteki orbáni monológokat a Kossuthon, a sportközvetítések szüneteiben is az egy perc gyűlöleteket, és különben is egy komplett párhuzamos univerzumot, ami fenntartja Orbán – bár csökkenő, de mégis testes – szavazóbázisát, a jobb érzésűekben pedig hányingert kelt. Tehát az MTVA így, ahogyan ma kinéz, eltörlendő a föld színéről, csak hát, Hadházy ehhez egyedül édeskevés. Az intézmény azonban így is retteg tőle, remeg szinte, amiről a képviselő táborozása során kis színesekben számolt be, ahogyan őt meglátva a várba menekültek, és riadtan néztek kifelé.

Mindezen jót mosolygunk, holott sírnunk kellene, mint ahogyan azon is, hogy az egyszemélyes Hadházy-hadsereg, vs. százharminc milliárdos MTVA székházastól és fegyveres őröstől egymásnak feszül, mint a vadnyugati filmekben a morcos szemű kovbojok. (Hadházy van fehér ruhában és kalapban.) Most így méregetik egymást, Hadházy ül a sátrában, vele szemben a mahomet épület, és néznek egymás szemébe. No de, míg eddig az volt, hogy ahogyan a képviselő kidugta az orrát a sátrából, az ellenérdekelt fél iszkolt a várába, és zárt be mindent kettőre fordítva a kulcsot, most taktikát váltva elkezdték őt kitartóan filmezni.

Ráállítottak egy komplett stábot, és reggeltől estig forgatnak, Hadházy minden lépését és rezdülését rögzítik, ami a titok viszont, hogy nem tudni, mi célból. Ha az ábrándok világába utazunk, akkor az lehet a lelkes munka oka, hogy a nyersanyagból majd Kálomista pár milliárdért összerak egy egész estés filmet. Ha viszont visszazuppanunk a valóságba, mivel egyébre a több tíz-, vagy százórás nyersanyag alkalmatlan, ez lélektani hadviselés lehet, illetve az emlegetett egy perc gyűlöletekbe és más propagandaműsorokba össze lehet vágni egy elrettentő anyagot, hogy Hadházy az MTVA, következésképp Mária néni életére tör.

Így vagy úgy, ez tényleg röhejes, s mindamellett végtelenül elkeserítő is. A képviselő egyébként november 4.-ig tervez egyedül az MTVA-val szemezni, arra a napra pedig blokádot hirdetett. Egyedül blokádolni bajos, ezért segítőket vár, a népeket, hogy állnának mellé jobb belátásra bírni ezt a kócerájt. Meglátjuk, mire megy Hadházy, de leginkább az derül ki majd ezen a napon, hogy mire mennek a népek, akik mi magunk volnánk, a rezsim kitaszítottjai, vagy Dosztojevszkij után nem is annyira szabadon megalázottjai és megszomorítottjai. Nem kellene magára hagyni ezt az embert, mint megannyi elődjét eddig.

Mert az is látszik, hogy amikor a népek – jogosan – azt követelik, hogy az ellenzék hagyja ott a parlamentet, ami ugyanúgy Orbán bábszínháza, mint az egész ország immár, akkor, ha valaki ezt megteszi – és Hadházy ezt teszi április óta -, akkor segítjük őt abban a küzdelemben, amit most már jól láthatóan magára vett teljesen. Negyedikén kiderül, hogy mi is úgy gondoljuk-e, ahogyan ő, illetve leginkább az, ha úgy is gondoljuk, akkor mellé állunk-e abban a küzdelemben, amit értünk folytat. Nagy szavaknak tűnnek ezek, de ide jutottunk, az utolsó percekben vagyunk, és eldől a sorsunk. Vagy, vagy. Harmadik opció nincsen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum