Amikor tegnap a magába zárt ketrecében Orbán Viktor elmondta, hogy ’56-ban, ha a Nyugat nem árul el bennünket, akkor sikerrel jártunk volna, akkor az első gondolat az volt, ezt azért mégsem kellett volna. De hát, mit is várhatunk egyebet egy ferdült elmétől, aki azt sem képes belátni, hogy ebben a pillanatban köpi szembe magát. Az analógiát ugyanis a jelenre vonatkoztatva azt látjuk, hogy a bűnös Nyugat tanult a hibájából, nem hagyja magára Ukrajnát, aki ezek szerint sikerrel fog járni, és a világ rendje helyre is áll. Béke lesz, ami után Orbán amúgy óbégat, az más kérdés, ahogyan kinéz, abban a békében ő nem leli majd a helyét. Igaz, a háborúban sincs otthon. Megzavarodott a manus.
Viszont, amikor mindez elhangzott, akkor jött el a döntés, hogy én erről a ketrecbe zárt tutulásról megemlékezni nem fogok, s nem csak azért, mert Szele kolléga már megtette, hanem a saját szemszögemből erről nekem mondanom nincsen mit. Ugyanis sikerült annyi hiphopot hallgatnom tegnap szerkesztési munkálataim közben, hogy kezdtem megérteni, amikor Kierkegaard arról mesél, hogy ő sub specie aeternitatis (aeterno modo), azaz, az örökkévalóság módján szemléli ezt a kajla világot, miközben röhög rajta tudva azt, hogy úgyis megbánja. Ilyesmiket danásznak ezek a hiphopászok, akik nem Majka-féle rapperek, mert senkinek a seggéből nem lógnak kifelé.
Eljutni Orbán beszédétől két bekezdés alatt – mondjuk – 21 Savage-ig vagy netán Whiz Khalifáig, az se semmi, nem véletlenül került címbe Babits Ősz és tavasz között-jének első sora, mert ezek voltaképp egylényegűek, és valahonnan a Tejút pereméről merengenek ide vissza, ahol viszont voltaképpen magunk vagyunk a nyűgjeinkkel és nyomorainkkal. Bálint György mondta annak idején, hogy az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk, és magam is belátom, az sem kimerítő publicisztika, ha Orbán Viktort naponta hajtom el a jobb sorsra érdemes anyukájába, viszont az én utam és lehetőségeim ebből a szempontból determináltak, illetve szűkösek akkor, amikor az írott szó becsülete már elveszett.
A beszélté is. Mindegy, hogy te mit mondsz, vagy ő, miket delirál Orbán, olybá tűnik, hogy a világ a maga determinisztikus módján stabilan rohan a vesztébe, ahogyan mi pedig benne csücsülünk. Úgy elfelejtjük ezt a tegnapot is, mintha soha nem is lett volna, korunk ma már olyan, hogy semmiféle lenyomatot nem hagy az időben. Nem történelmi, de nem is köznapi már, az entrópia az úr, mert lehet, hogy ez eleve elrendeltetett. Sőt, ha Spenglerre gondolunk, aki szerint bizonyos eszmék, zenék, irodalmak, az ezekből fakadó történések akképp determinisztikusak, hogy csak adott helyen és időben jöhetnek létre, viszont ott szükségszerűen létre is jönnek, akkor nekiláthatunk fütyörészni.
Fütyörészni és vakarni a hasunkat, mert vagy megdöglünk, vagy nem, de mindkettőt megbánjuk. Ez, uraim, a világbölcsesség foglalata, és annak magyarázata egyben, miért mindegy minden. Mondhatom én fennen, hogy Orbán, az iparos anyád, takarodj, el fog takarodni? Ugyehogy nem. S hiába mondják akár önök is, esetleg kórusban a szomszéddal, akkor sem történik semmi, mert mindennek rendelt ideje van, és ennek még a jelek szerint nem jött el. Mondhatnák most, mi történt, Kázmér megtért vajon, de rávágnám, a rossebeket, csak, mint mondom, aeterno modo vagyok. Ez egy nyugodt vidék, gumiból vannak a falak, és dúdolják tovább a Sziámit is velem. Vagy nélkülem.
Kétségbe esni azonban mindezek miatt egyikünknek sem kell feltétlenül, hiszen kettős a kimenetel: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, illetve pedig: sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk. Előbbi bölcsesség azt hiszem, Schopenhauer, de ez nem bizonyos, ellenben a második, az színtiszta Micimackó, és máris keretbe foglaltuk szellemi horizontunk tól-ig határait, amelynek azonban a közepe végtelen. Bármi fura is, de én mindezeket vigasztalási szándékkal írtam le, ha viszont ön azt érzi mindeközben, hogy sírnia kell, az ám a boldogság feltétlenül, mert ez azt mutatja, hogy eljutott a groteszk megváltó állapotába. Innen már fát is lehet hasogatni a hátán, próbálja ki.
Vélemény, hozzászólás?