Gázláng

Miközben Magyarország az ünnep közeledvén kezd átalakulni valami nyúlós, taknyos pátoszmasszává, Németh Szilárd – akiről már rég hallottunk, amióta rezsiügyekben minden a legnagyobb rendben – nem hazudtolva meg önmagát, főzős képeket küldözget bele a szájbertérbe, ahogyan az eddig is szokásában volt. Németh Szilárdnak azonban srkupulusai, erkölcsi aggályai nincsenek egyáltalán, mert régebben azzal szokta kiverni a biztosítékot a nyálcsorgató magyarokból, hogy egyfolytában csak a zabáláson jár az esze, sőt, illetve plánesőt van mit neki zabálnia. Holott sokaknak meg nincsen.

A társadalomnak az a része, amelyik akkoriban még tudott enni, nem azon akadt ki, hogy Németh Szilárd a jelek szerint szünet nélkül zabál, mást sem csinál, így szellemi képességeivel párhuzamba állítva az volt a kifogás, hogy miket töm magába a manus. Rossz nyelvek szerint neki mindegy a főzés, mint olyan, mindenből képes ételnek kinéző dolgot előállítani, ha van elég zsír és pirospaprika a közelben. E kifogások azt mutatják, hogy a panelprolikban ekkor még élt a gyerekkorukban beléjük nevelt gourmet, ami annyit tesz a nagyi szájából, hogy nem eszünk meg minden szart, kisonokám. És ez nagyon helyes intés.

Változnak azonban az idők, ha az erkölcsök vele együtt nem is. Ez utóbbi hiba okozhatja, hogy Németh Szilárd – lévén, a jelek szerint másra nem nagyon alkalmas – kitartó lelkesedéssel főz, és fotózgatja mindeközben ennenmagát, mert ezek szerint nincsen benne önkontroll egy fikarcnyi sem. De nem is az, hanem a történelem, ami itt zúg köröttünk, csak nem vesszük észre. Hacsaknem úgy, hogy e főzések közzörejei is változnak, mutatva azt, hogy a magyar nép idegzete pattanásig feszült vagy épp cafatokban lóg, és képes immár mindenen kiakadni. Innen nézve maga a csoda, hogy Orbán hatalmon van. Ám kies hazánk ilyen.

Mindig is a káprázatok birodalma volt, most pedig már mennyire az. Végül is, mindegy is, az azonban nem igazán, hogy régebben, mint emlékezhetünk, Németh mindahányszor üstök, bográcsok közelében tűnt fel a képein kezében méretes fakanalakkal, no de, és az akkor senkit sem bántott, jófajta fa égett az edényzet alatt. Ez volt az a békeidő, hogy a mimagyari ember az üdvösség azon állapotában leledzett, mint neanderi elődei, hogy a tüzet fölfedezvén orrba-szájba csiholták, az pedig lobogott korlátok nélkül, akárha Németh bográcsai alatt. Ki gondolt azzal, mi ég, mi lobog, a tűz természetes mellékkellék volt.

No de most? Most azonban azt fedezhetjük fel a kommunikációban, amelyben Németh Szilárdot önmagát, illetve bűntelen anyukáját szidják, hogy most nem az a kifogás, mit főz ez a szerencsétlen, hanem, hogy egyáltalán főz. Nem okoz gondot neki, hogy tüze legye, és ezek az ordítások mutatják, hová jutott szebb napokat látott nemzetünk – régen és ritkán szép vagy szebb -, hogy elirigylik nagyjainktól a tüzet. Hogy nézzed, vazze, gáztűzhelyen főz a burzsuj, nem sajnálja azt a kurva gázt. És mindezek mutatják nagy zokogva, hol is élünk, főleg azért, mert nem kellene feltétlenül ekképp. Csak valahogy így alakult az egész.

Így alakították nekünk legfőképpen az ilyen Németh Szilárd féle alakok, akiknek még mindig van pofájuk azt mondani, hogy havi kétszászezret hagynak annak a panelprolinak a zsebében, amelyik összesen nem keres annyit. Ennek pedig vannak folyományai. Az pediglen, mint mesélésünk tárgya is mutatja, magyari hazánk útban van a kőkorszakba, ha nem is egészen, de majdnem, amikor a tűz hatalom volt, vadak riasztója és félelmek elűzője, s ami így és lám az atom-, és űrkorszakban megint nem jut mindenkinek. Nos, erre kellene mondani, hogy még a Holdról is látsszék, előre megy, nem hátra.

Ilyeneket mondani azonban kedvünk nincsen egyáltalán. Rossz a kedvünk, mi több, egyenesen hitványul szar, és épp a mai ünnep miatt, amikor mindeme körülmények és állapotok közepette első emberünk messze menekül, mert fél, és már nem tud mit mondani, ez a Németh mindeközben palacsintákat hajigál, és mindezek mellett és között megy majd a kollektív óbégatás, pátoszos taknyon csúszás, s hogy félre ne legyek értve, ellenzéki oldalról is ugyanez lesz reggeltől napnyugodásig. A népek a gázlángot irigylik, de még mindig van, aki ettől nem megy az utcára pofán verni valakit. De így is jó.