Rendszerhiba

Németh Szilárd elmondta nekünk a rezsit. Megint, újra és minduntalan. Mindent, amit a szemináriumon belétöltöttek: megvédjük, magyar emberek, nem hagyjuk és ehhez hasonlók Brüsszellel, Sorossal valamint baloldallal nyakon öntve, mint nyári saláta dresszinggel, hozzá stílszerűbben a töltött káposzta tejföllel, illetve más ilyen nyalánkságok. Nem lepődtünk meg, és nem is vártunk mást, miért is vártunk volna. Németh Szilárd Orbánnak az a hű katonája, aki kételkedés és gondolkodás nélkül szolgálja őt. Nem egy ügyet, nem is egy eszményt, hanem a gazdát. Ez okozza aztán, hogy mindegy, milyen posztra kerül, az elszánás benne ugyanaz, a butaság pedig nyílegyenesen földbeállító. De ő csak ilyen.

Ám nem Németh Szilárdnak szobrot faragni vagyunk ma itt, hanem arra szeretnénk rávilágítani a magunk szűkös és egyszerű eszközeivel, hogyan jutottunk idáig. Miért tartunk újra ott, hogy ma ismét a rezsicsökkentést, illetve az arról való szónoklatokat kell elszenvednünk, pedig nem kellene ennek így lennie. A Fidesz azt a helyzetet használja ki, hogy aljas propagandát folytasson, amit ő maga, és nagy részben elődei alakítottak így. Mert, hogy ma a rezsi, illetve annak az ára egy egész ország központi problematikája bír lenni, annak a gyökerei Kádár apánkig nyúlnak vissza, ám mai formájában mégis akkor kezdődött el, amikor Lendvai Ildikó lassan mondta. Lassan, hogy a Fidesz is megértse.

„Nem lesz gázáremelés” – beszélte komótosan az érthetőség kedvéért Lendvai Ildikó az MSZP nevében, mert ő és pártja is választást óhajtott nyerni, amihöz ez a populista szólam látszott megfelelőnek. Nem is csalódtak, a Fidesz viszont jó diák módjára tanult, és a jelek szerint túlszárnyalta a tanárt azzal a teherrel, hogy míg az MSZP akkor kényszerpályán mozogott a megbukó szocializmus történelmi közelségével, az onnan örökölt gazdasági szerkezettel, az ebből fakadó bérekkel, a Fidesznek ilyen kényszerei már nem voltak. És hogy még mindig itt tart, az az ő elhibázott (nagyon elcseszett) politikájának következménye, hogy képtelen volt a piacgazdaság szabályai szerint működni, és még csak demokratikusnak sem nevezhető.

Témánk szempontjából azonban ez most nem igazán vizsgálandó, hanem arra szeretnénk rávilágítani a magunk egyszerű és keresetlen módján, hol lett elcseszve ez az egész, mert nagyon el lett. Ezt pedig az mutatja, hogy a XXI. században a fűtés, illetve annak kifizetése gondot okoz, abba az államnak bele kell avatkoznia Európa közepén, ami a lakosság kiszolgáltatottságát mutatja. Mégpedig azt, egyszerűen nem keres, és soha nem is keresett annyit, hogy a gázárát piaci alapon kifizesse, így lehet a rezsi ára politikai ütőkártya, amivel választást lehet nyerni és elbukni is természetesen. Nem ez nyűgeink legfőbb oka, de ez is közötte van, ez a tíz év múlva utolérjük Ausztriát fél évszázados szlogenje.

Ötven-, negyven-, harminc éve nézgelődünk vágyakozva a Lajtán túlra, s amikor arról beszélünk, miért csalódtak az emberek a rendszerváltozásban, akkor az az, hogy azt hitték, a kommunisták eltakarodásával egyből úgy élhetnek, mint a burgenlandi traktorista, s hogy ez nem így lett, nem törődtek ők demokráciával, jogállammal, semmivel. Most sem törődnek, jól akarnak élni, egyéb igényük nincs. Ezt felismerve kezdődött az ígérgetés, ám, ha a gazdaság szerkezete nem olyan, hogy jóléti társadalmat lehessen teremteni, akkor azt kell ígérni, hogy az állam gondoskodik rólad, akárha Kádár apánk, és a Fidesz ezt látta meg, és ezt használja ki a rezsicsökkentéssel, illetve a legendássá vált farháttal.

Idáig nyílegyenesen sorszerű, ami történik, és csak azért nem egészen az, mert nem kellett volna ennek feltétlenül így alakulnia. Az eltelt tizenkét esztendő – nem utolsó sorban az Uniónak köszönhetően – soha nem látott pénzügyi bőségben telt, ezt azonban a Fidesz nem az ország – és benne a lakosok illetve az ő jövedelmi viszonyaik – modernizálására használta, hanem ideológiai csecsebecsékre (stadion, egyház, mimagyarok, propaganda, miegyebek) költötte olyan irdatlan mennyiségben – ezer és ezermilliárdok -, amiből tényleg utolérhettük volna Ausztriát. Viszont nagy valószínűséggel soha nem fogjuk, mert a pénzügyileg ihletett évek egyszer s mindenkorra elmúltak. Az a vonat elment.

S ha most ott tartunk még mindig, hogy kies hazánk lakosainak nagy része úgy érzi, hogy Orbán Viktor érette folytatott harcai nélkül a télen meg fog fagyni, amúgy csak éhen hal vagy olaj híján megszűnik a nyavalyás munkahelye, az olyan szegénységi bizonyítvány, amivel nem illene dicsekedni. De a mi Németh Szilárdunk kiáll, és szavalja a tételszavakat. A tragédia ebben pedig a mi sorsunkon kívül az, hogy ez a szerencsétlen szentül meg van győződve arról, amit beszél, ami ügyet képvisel, az valami felemelő, majdhogynem szent dolog, és azt is hiszi, tényleg jót tesz a bávatag talpasjobbágyokkal. Úgy kellenek ezek egymásnak, mint egy falat kenyér. Egyik a másik nélkül értelmezhetetlen, így üli torát a debilitás a NER-ben.

És ebbe is fog belebukni előbb vagy utóbb. Az kiderült, hogy választásokon nem leválthatók, mint ahogyan az elődjeik, az MSZMP-sek sem voltak azok. Csak ők is, mint ahogyan majd a Fidesz ezután, a tarthatatlanná váló gazdasági szerkezetbe, a piac teljes figyelmen kívül hagyásába buktak és buknak bele azzal a toldással, hogy a nyugdíjassá váló rendszerváltók még ipari mennyiségben lopnak is. Itt-ott már hiánycikk a benzin, az lesz az étolaj, és nem a háború miatt, mint ahogyan divatban van mindent arra kenni mostanság, hanem, mert nem volt – és nincsen – víziójuk az országról. Az nem gazdaságpolitika, hogy mindent Mészárosnak adunk, a multit meg szarrá adóztatjuk. Már recseg minden, és egyszer csak összedől az egész.