Rendszerhiba

Németh Szilárd elmondta nekünk a rezsit. Megint, újra és minduntalan. Mindent, amit a szemináriumon belétöltöttek: megvédjük, magyar emberek, nem hagyjuk és ehhez hasonlók Brüsszellel, Sorossal valamint baloldallal nyakon öntve, mint nyári saláta dresszinggel, hozzá stílszerűbben a töltött káposzta tejföllel, illetve más ilyen nyalánkságok. Nem lepődtünk meg, és nem is vártunk mást, miért is vártunk volna. Németh Szilárd Orbánnak az a hű katonája, aki kételkedés és gondolkodás nélkül szolgálja őt. Nem egy ügyet, nem is egy eszményt, hanem a gazdát. Ez okozza aztán, hogy mindegy, milyen posztra kerül, az elszánás benne ugyanaz, a butaság pedig nyílegyenesen földbeállító. De ő csak ilyen.

Ám nem Németh Szilárdnak szobrot faragni vagyunk ma itt, hanem arra szeretnénk rávilágítani a magunk szűkös és egyszerű eszközeivel, hogyan jutottunk idáig. Miért tartunk újra ott, hogy ma ismét a rezsicsökkentést, illetve az arról való szónoklatokat kell elszenvednünk, pedig nem kellene ennek így lennie. A Fidesz azt a helyzetet használja ki, hogy aljas propagandát folytasson, amit ő maga, és nagy részben elődei alakítottak így. Mert, hogy ma a rezsi, illetve annak az ára egy egész ország központi problematikája bír lenni, annak a gyökerei Kádár apánkig nyúlnak vissza, ám mai formájában mégis akkor kezdődött el, amikor Lendvai Ildikó lassan mondta. Lassan, hogy a Fidesz is megértse.

„Nem lesz gázáremelés” – beszélte komótosan az érthetőség kedvéért Lendvai Ildikó az MSZP nevében, mert ő és pártja is választást óhajtott nyerni, amihöz ez a populista szólam látszott megfelelőnek. Nem is csalódtak, a Fidesz viszont jó diák módjára tanult, és a jelek szerint túlszárnyalta a tanárt azzal a teherrel, hogy míg az MSZP akkor kényszerpályán mozogott a megbukó szocializmus történelmi közelségével, az onnan örökölt gazdasági szerkezettel, az ebből fakadó bérekkel, a Fidesznek ilyen kényszerei már nem voltak. És hogy még mindig itt tart, az az ő elhibázott (nagyon elcseszett) politikájának következménye, hogy képtelen volt a piacgazdaság szabályai szerint működni, és még csak demokratikusnak sem nevezhető.

Témánk szempontjából azonban ez most nem igazán vizsgálandó, hanem arra szeretnénk rávilágítani a magunk egyszerű és keresetlen módján, hol lett elcseszve ez az egész, mert nagyon el lett. Ezt pedig az mutatja, hogy a XXI. században a fűtés, illetve annak kifizetése gondot okoz, abba az államnak bele kell avatkoznia Európa közepén, ami a lakosság kiszolgáltatottságát mutatja. Mégpedig azt, egyszerűen nem keres, és soha nem is keresett annyit, hogy a gázárát piaci alapon kifizesse, így lehet a rezsi ára politikai ütőkártya, amivel választást lehet nyerni és elbukni is természetesen. Nem ez nyűgeink legfőbb oka, de ez is közötte van, ez a tíz év múlva utolérjük Ausztriát fél évszázados szlogenje.

Ötven-, negyven-, harminc éve nézgelődünk vágyakozva a Lajtán túlra, s amikor arról beszélünk, miért csalódtak az emberek a rendszerváltozásban, akkor az az, hogy azt hitték, a kommunisták eltakarodásával egyből úgy élhetnek, mint a burgenlandi traktorista, s hogy ez nem így lett, nem törődtek ők demokráciával, jogállammal, semmivel. Most sem törődnek, jól akarnak élni, egyéb igényük nincs. Ezt felismerve kezdődött az ígérgetés, ám, ha a gazdaság szerkezete nem olyan, hogy jóléti társadalmat lehessen teremteni, akkor azt kell ígérni, hogy az állam gondoskodik rólad, akárha Kádár apánk, és a Fidesz ezt látta meg, és ezt használja ki a rezsicsökkentéssel, illetve a legendássá vált farháttal.

Idáig nyílegyenesen sorszerű, ami történik, és csak azért nem egészen az, mert nem kellett volna ennek feltétlenül így alakulnia. Az eltelt tizenkét esztendő – nem utolsó sorban az Uniónak köszönhetően – soha nem látott pénzügyi bőségben telt, ezt azonban a Fidesz nem az ország – és benne a lakosok illetve az ő jövedelmi viszonyaik – modernizálására használta, hanem ideológiai csecsebecsékre (stadion, egyház, mimagyarok, propaganda, miegyebek) költötte olyan irdatlan mennyiségben – ezer és ezermilliárdok -, amiből tényleg utolérhettük volna Ausztriát. Viszont nagy valószínűséggel soha nem fogjuk, mert a pénzügyileg ihletett évek egyszer s mindenkorra elmúltak. Az a vonat elment.

S ha most ott tartunk még mindig, hogy kies hazánk lakosainak nagy része úgy érzi, hogy Orbán Viktor érette folytatott harcai nélkül a télen meg fog fagyni, amúgy csak éhen hal vagy olaj híján megszűnik a nyavalyás munkahelye, az olyan szegénységi bizonyítvány, amivel nem illene dicsekedni. De a mi Németh Szilárdunk kiáll, és szavalja a tételszavakat. A tragédia ebben pedig a mi sorsunkon kívül az, hogy ez a szerencsétlen szentül meg van győződve arról, amit beszél, ami ügyet képvisel, az valami felemelő, majdhogynem szent dolog, és azt is hiszi, tényleg jót tesz a bávatag talpasjobbágyokkal. Úgy kellenek ezek egymásnak, mint egy falat kenyér. Egyik a másik nélkül értelmezhetetlen, így üli torát a debilitás a NER-ben.

És ebbe is fog belebukni előbb vagy utóbb. Az kiderült, hogy választásokon nem leválthatók, mint ahogyan az elődjeik, az MSZMP-sek sem voltak azok. Csak ők is, mint ahogyan majd a Fidesz ezután, a tarthatatlanná váló gazdasági szerkezetbe, a piac teljes figyelmen kívül hagyásába buktak és buknak bele azzal a toldással, hogy a nyugdíjassá váló rendszerváltók még ipari mennyiségben lopnak is. Itt-ott már hiánycikk a benzin, az lesz az étolaj, és nem a háború miatt, mint ahogyan divatban van mindent arra kenni mostanság, hanem, mert nem volt – és nincsen – víziójuk az országról. Az nem gazdaságpolitika, hogy mindent Mészárosnak adunk, a multit meg szarrá adóztatjuk. Már recseg minden, és egyszer csak összedől az egész.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum