Csak törpeharcsa jött

Van az emberben azért egy kis morális fék, gát vagy mifene, hogy egy békésen pecázgató nyugdíjasba belerúgjon vagy sem. De annyira elege van a polkorrekt bájolgásból, hogy úgy dönt ő a lelkében zúgó tusakodásról, hogy igen, megteszi. Azért mégpedig, mert a békésen pecázgató nyugdíjas fiatalabb, mint az ember, s míg a pecázó egyed azután élvezi a békés nyugdíjas éveket, hogy tevőlegesen vett részt az ember életének megnyomorításában, emellett még békésen pecázgat is. Míg a nála idősebb ember meg dolgozni kénytelen, hogy föl ne forduljon. Nincsen igazság a földön, soha nem is volt.

Hogy elkerüljük az olykor óhatatlanul előforduló félreértéseket, az embernek nem az a baja, hogy dolgozni kénytelen, hiszen szereti azt, amit csinál, sőt, talán nélküle élni sem bírna egyáltalán. Hanem az a baj, hogy a békésen pecázgató nyugdíjas meg nem kell hivatalba járjon, sőt, milliárdos villában él milliós nyugdíjjal, mintha megérdemelte volna, holott nem. Semmirevaló élete volt, amelyben eddig is csak pecázgatott, és mindenfélét aláírt válogatás nélkül, amit csak eléje raktak, és amivel tönkre tette az ember – és sok embertársa – életét, most pedig az újságban úgy szerepel, mintha méltósággal öregedett volna meg.

Nem is öreg, és méltóság sincsen benne. És még nem is ez, hanem a lapok, akik úgy írnak róla, mintha egy békésen pecázgató, szerethető, öreg bácsi lenne, ráadásul bajuszos, ami miatt a népnyelv, míg hivatalban volt, nevet is akasztott rá. Mégpedig a bajszos szar névvel illette őt, ami nem a körülrajongó szeretet jele, sőt, épp ellenkezőleg, valami mély megvetés mutatkozik a névadásban. A kérdés ezek után csupán az, hogy az újságok részéről illő-e, komilfó-e csak kicsit is mindezeket feledve celebként mutogatni őt, mint aki temérdek törpeharcsa fogásával megnyerte azt a nyüves horgászversenyt.

Egyáltalán nem, hiszen kit érdekel a nyomora, midőn előadja, hogy „Az első negyedóra után világossá vált számomra, hogy ebben az időben szinte lehetetlen pontyot fogni. Ezért taktikát váltottam, és a part közelében próbálkoztam keszegekre, kárászokra, de szinte csak törpeharcsa jött, összesen harminchét darab.” Mégsem ez az igazi, hanem, ahogyan a lap a valagnyaló stíljében másutt meg előadja: „A szenvedélyes horgász hírében álló Áder János is csak az apróbb halakat kapkodta, elsősorban a kis balinokat. Igaz, azokat rendületlenül, szinte percenként szedegette ki csontival.” – No most, balin vagy törpeharcsa.

De nem is ez, hanem az átkötés a szervilis üzemmódra, midőn a lap utal a nyugdíjas létformájára, miszerint szenvedélyes horgász hírében áll. Amíg hivatalban volt sem tett egyebet, mint szenvedélyesen horgászott két aláírás között. Most meg törpeharcsázik, és ezt olyan bukolikus stílben kapjuk a képünkbe, hogy az ember, mint morfondírozásának elején megemlítette, elfeledi a polkorrektséget, és késztetést érez, hogy belerúgjon ebbe a nyugdíjasba, aki régen eljátszotta a jogát arra, hogy akár csak minimális tisztelettel nézzünk reá. Most pedig áll előttünk az újság szerint, mint valami többre érdemes figura.

Végül is itt háborús bűnökről van szó, ha nem is a szó klasszikus értelmében, de mindenképpen elévülhetetlenül, aztán mégis arra látjuk a mintát és a példát, hogy egy dolgos, érettünk való élet ormain, a munka utáni megérdemelt pihenéssel sóhajtozik itt, hogy csak törpeharcsa jött. De mindezt az ember egy széles gesztussal tenné odébb, ha föl nem fedezné itt az egyesben az általánost, hogy majd ezek után akárhányan is nyugdíjba vonulnak ezek közül, úgy állítják elibénk majd mind az összest, mint akik megérdemelt pihenésüket töltik tiszteletet érdemelve. Ilyesmiről soha nem lesz szó, és most sincsen.

El akarnak itt andalítani minket a fiatal, nyugdíjba vonuló demokraták, akik a vérünkön és húsunkon, olykor a csontjainkon híztak kövérre hetedíziglen is, hogy a dolgok jól történtek, és feledjük el az egészet, ami előtte volt. Jogot formálnak a megbecsült, nyugodt öregségre azoktól, akiknek ilyen nem jutott. A pecás ember képe itt az újságban az, mintha semmi nem nyomná a vállát, csakis, hogy ilyen időben pontyra menni nem lehet, marad a balin meg a törpeharcsa. Ide tessenek egy cifra káromkodást képzelni, és mindenfajta jókívánságot az összes fideszista gonosztevőnek vénségére. És az is kevés lesz.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
6 hozzászólás “Csak törpeharcsa jött
  1. szemlélő szerint:

    Ne is egyen mást,csak amit kifogott mutasson példát a szerénységből.

  2. Yeti szerint:

    Ne szarjanak!

    • cyr45 szerint:

      Yeti: De! Sünt.

      • Yeti szerint:

        A sün védett állat, megenni tilos akármennyire előszeretettel fogyasztották cigány szokás szerint.
        Pörköltnek valót máshonnan kell beszerezni.

        Ha csak zabál, előbb utóbb a kis gömböc kipukkan – ennek a mesének a végét várnám.

  3. polyvitaplex szerint:

    Már ennyiből is látszik, hogy mennyire másak ők, mint a szocializmus nagyurai voltak, az ő puskájuk elé még úgy terelték oda a vadakat, hogy nem lehetett elhibázni, Áder horga felé viszont nem tereltek pontyokat a búvárnak öltözött testőrök.

  4. jaegtoer szerint:

    Törpének törpeharcsa. …és életfogytig. Mármint kiemelt nyugdíj. Mielőtt bárki….

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum