Megemelték hát a kedves vezető fizetését végre. Rendezték a bérét. Mert ő is – ahogyan volt szíves nyilatkozni – bérből és fizetésből él, ehhez a társadalmi réteghez tartozik, és az nem járja, hogy szerte a birodalomban mindenki kapja a nagy pénzeket, a KSH alig győzi számolni, ahogyan hetente keres többet mindenki, sőt pláne a párnacihában is őriz még az utolsó csecsszopó is tízmilliót. Ráadásul Feri bátyámnak is ment novemberben nyolcvan, meg a tizenharmadik havi, meg az anyám valaga. Mindenki lubickol a bankókban, csupán a kedves vezető volt ilyen kegyetlen árva, hogy rá senki soha nem gondolt, mint a Red Bull reklámban a rénszarvasok: kérdezgette, hogy hát vele meg mi lesz. És akkor gondoltak rá.
Egy ilyen béremelésről szokásban van demagóg-népies hangon beszámolni, aminek a veleje az, hogy elmennek ezek a retkesbe és a kedves vezető is az édes anyukájába. Mi azonban igyekszünk nem ezt a könnyű utat bejárni, elmenni a könnyebb ellenállás irányába, hanem mintegy ontológiailag járjuk körbe a problémahalmazt, s ha ennek végén magunk is ugyanarra jutunk, mint a többség – retkes és anyuka -, akkor is cizelláltan adjuk elő. Mert hová vezetne az, ha mindenki csak nekilátna óbégatni meg kelteni a feszkót, még kitörne valami forradalom, azt pedig nem akarhatjuk, mert a mimagyarok nem is olyan. ’56 valami kisiklás volt, ott valahogyan megbicsaklott a néplélek, de a rend azóta teljesen helyreállott.
Magyarán kuss van. És egy kis hullaszag is. De mindezek után, hogy könnyű ecsettel leföstöttem a bús magyari sorsot, induljunk el a megoldásban Camus legnagyobb kérdésével, ami az: miért? Választ, ha nem is magától a kedves vezetőtől, hanem egyik szájától (vö.: csinovnyik) kapunk, amikor Fürjes B. álomtitkár magyarázza el nekünk, hogy szerte az Unióban négy kivételével mind az összes miniszterelnökök jobban keresnek ennél a miénknél, ez pedig nem járja. Hogy miért, azt mi gondoljuk hozzá, mikor is rámutatunk arra, amit maga a kedves vezető maszatolt a képünkbe személyesen, hogyaszongya az elmúlt száz év tíz legsikeresebbike van mögöttünk az ő dirigálásával. Tehát szüret.
Az uniós viszonyok tehát a mérce. Itt és most nagyvonalúan engedjük el a kedves vezető viszonyát hozzá, ami leginkább a szétverés óhajtásában mutatkozik, és írjuk alá, hogyan is néz már ki, ha az az ország, amely mindenben hasít, amelyről mindenki csak ábrándozik, hogy de jó is lehet abban élni, éldegélni szépen, békességben csöndességben, hogy az a vezető, aki népének ekképp elhozta a Kánaánt, semmi megbecsülést és megfelelő ellentételezést nem kap. Hogy amkor ott a miniszterelnökökkel hasonlítgatják össze a fizetési papírokat, ő szégyenkezni kénytelen, akárha Tiborc panasza (nem vőmuram), hogy mit is rak az ő kezébe vénségére a hazája. Láthatjuk, hogy mindez tarthatatlan egészen.
De részleteiben is. Mert és ugyanis miközben a kedves vezető türelemmel viselt hosszú kolduslét után immár fölzárkózik az európai szinthez, ugyanez az alattvalók számára évente van tíz éves távlatban beígérve. Ezt pedig úgy lehetne lefordítani, hogy a magyari jómunkásember a burgenlandi traktoristához képest lófüttyöt keres, és ahogyan a dolgok kinéznek, nem is fog annyit keresni soha. Legalábbis a kedves vezető országlása alatt. Innen nézvést pedig olybá tűnik, mintha a kedves vezetővel kivételeznének, hogy arányosan többet kap, mint az alattvalók, és pláne, mint amit megérdemelne.
És itt el is jutunk a jelen vészterhes időkig, a nem is megszorításokig, amikor viszont mégis mindenki spórolásra van kényszerítve és utasítva. Sőt, azt is mondták nekünk – ami már most lódításnak tűnik -, hogy a kormány magán kezdi a koplalást, a spórolást, és nos, ehhez képest száznyolc államtitkárhelyettes van a brancsban, és az is csöndesen bevallott dolog, hogy sportra és propagandára is több jut, míg a kedves vezetőnek meg jóval több. A több mint száz százalékos emelés már döfi, a másfél milliós többlet az igen, ha arra gondolunk, hogy Feri bátyám a feltett százezrére kap uszkve kilenc százalékot, ami havi kilencezer többletnek mutatkozik, és Feri bátyám ezzel kitörölheti az aszott valagát.
Hogy a munkásosztályról, tanárokról, pedagógusokról és utcasöprőkről ne is beszéljünk, akiket fölzabál az infláció, de ők nem is kedves vezetők. Jegyezzük meg csöndben, egyetlenünk emelésének mértéke és ideje is vérlázító, de ez van, ezt kell szeretnünk, mint ahogyan azt is, ha mindezek után is az jelenik majd meg a vagyonbevallásában, hogy neki nincsen semmije, mert a fizetése mind egy szálig elfogy a háztartásra. Mindennek ellenére a puritán és templom egere imázst nehéz lesz fenntartani a havi négy és félmillió bruttónál, de neki talán sikerülni fog. Ennek ellenére egy határ átlépődött, egy álca lehullt, de ez a bávatag mimagyarokat nem érdekli egyáltalán, mert ők jól élnek szemetes kannákból (by: Ginsberg).
Végezetül egy dilemma, ami az elmúlt tizenkét év után óhatatlanul felvetődik, mégpedig az, hogy I. Orbán nagy királynak egyáltalán szüksége van-e pénzre a közemberi értelemben, amikor mindent, fuvart (páncélautó, nem is kormánygép) a köz fizet, boltba ő nem jár, kinézetre szabóhoz sem, meccsjegyre nem költ, mert megtiszteltetés, ha kilátogat akármely falábúakhoz, disznóölésekből viszi a toroskáposztát, a parlamentben pedig a tüntetők csokiját zabálja föl. A fizetség tehát csak egy bukolikus dísz a köznapokban, szerintem bankkártyája sincs a manusnak, lévén, az egész ország az övé. Innen nézzük a mostani emelést, és ítélkezzen mindenki habitus és gusztus szerint. Köpni is ér.
Vélemény, hozzászólás?