Országháza

Voltaképp tegnap vette kezdetét egy négy évig játszódó színdarab. Leosztották a szerepeket, a társulatot kies hazánk kegyes népe egy hónapja választotta meg hozzá, tudva azt, mi várható tőlük, de egyben magas ívben le is szarva az egészet. Farhát legyen meg ne háború. Ez volt a kegyes nép minimumelvárása az élettől, ami nem biztos, hogy teljesül, de móka és kacagás lesz dögivel, mint ahogyan tegnap, a fennkölt és pátoszos alakuló ülésen már előre is vetítődött. A nap íve a reggeli misétől a délutáni szelfizésig húzódott, mert a Fidesz-frakció istentisztelettel indított a parlamentbe menet, és az, hogy ezt röhögés nélkül tudták végigcsinálni, mutatja aljasságuk fokát.

Délután pedig szelfizgettek egymással a fiúk, különféle kombinációkban fényképezkedett a mancsaft, jók lesznek majd a felvételek a brigádnaplóba. Hogy kinek kivel sikerült egy fotóra összeállni, abból ilyen csoportmátrixot lehetne készíteni, vagy egyszerűen csak alája írni az összesnek, haverok, buli, Fanta. Ez illene legjobban a hangulathoz, amelybe a fideszfiúk az újabb kétharmad után kerültek, rövidebben szüret, bővebben folytatjuk. Erre biztatta őket Turi-Kovács Béla korelnök is, aki az elején leütötte az alaphangot. Éltes korának minden bölcs tapasztalatával megállapította a célt és a feladatot, folytatni kell a NER-t, amivel mindent el is mondott. Több se kell.

Ami volt, és ami lesz, azt is, de, hogy ez az egész hogyan fog működni, mindjárt az első napon kiderült. Turi-Kovács korelnök kijelentette, nem mond politikai beszédet, aztán dehogynem mondott. Éltes korára már tudhatná – de nem tudja -, hogy a parlamentben beszélni mindig politika, akkor is, ha Kövér házelnök kikapcsolja az ember mikrofonját. A korelnök nem politikaként szót ejtett családvédelemről, nemzetmentésről, növekvő Magyarországról, és arról, hogy a Föld nevű bolygó mindösszesen két békepárti embert hordoz a hátán, az egyik a pápa, a másik Orbán Viktor, és Kövér pedellus nem kapcsolta ki a mikrofonját, mert viccelődik a pátosztól csöpögő falak között.

S hogy mindezt így nem politikailag a korelnök előadta, kijelentette, hogy többet ő nem is beszélne, az iránymutatást inkább a régi-új miniszterelnöktől, azaz Orbán Viktortól várja. Hát, azt várhatta, kegyes urunk ugyanis indításként telibe szarva még a saját képviselőinek képét is, kijelentette, nem akar ő itt egy szót sem szólni, helyette fotózkodtak vele a mamelukjai, és nekik ennyi elég is a jelek szerint. Hogy melyik ellenzéki tett esküt, melyik nem, ki vonult ki és maradt benn aztán, ez se igazán lényeges, mert mindahány a nagy előadás része, főbb vagy mellékszereplők, fiúk, lányok, tök mindegy. Lényegtelen, mit mondanak, és már az is, amit csinálnak.

Csináltak azonban. Megválasztották az országgyűlés alelnökévé Dúró Dórát. Én nem pikkelek erre az egérszerű lényre, és az is nyilvánvaló, ott, ahol egy Kövér pedellus lehet a házelnök, hogy utána kik az alelnökök, édes mindegy, de kellenének valami minimumok, amik a jelek szerint egyáltalán nincsenek. Aki könyvet darál, az minden aljasságra képes, aki pártájának az a legfrissebb sikere, hogy lefoglalja a „buzik” elől az Andrássy utat, hogy ne vonulgathassanak, az a párt is mindenre képes, és jelzője is van, amit most inkább nem írnék ide. De, hogy könyvdaráló Dúró Dóra mint országgyűlési alelnök és közjogi méltóság ezek szerint, egy csöppet sok a jóból.

Holott szavam nem lehet, mi választottuk és mi akartuk őt is, farhátért rettegő békepártiak, de valami minimumoknak kellene lennie a züllés útjában, hogy az megállítható legyen. Minimumok azonban, erkölcsiek, egyebek már régen nincsenek. Úgy tálalódott tegnap a sajtóban ez az alakuló színjáték, mintha valami fontos esemény volna sivár életünkben, holott egyáltalán nem az. Egy stáció csupán azon az úton, amelyen a Fidesz és csatolmányai Dúró Dórával elegyest porig rombolják az országot. Régóta tart már az igyekvés, de immár a végstádiumba ért. Imádkozzatok, aki teheti, meneküljön. Ki merre lát, toronyiránt.

Visszatérve még a korelnök idényindító nem politikai beszédére, ő Isten áldását kérte a előadáshoz, amiben az ókori eposzok formai kellékét véljük felfedezni, ahol és amelyekben az elbeszéléshez, de a hősre váró küzdelmekhez is várja a szerző a transzcendens segítséget. Mindezek után történt, ami történt, Orbán nem teljesítette a kérését, nem szólt egy szót sem, mert mit is mondhatott volna, amikor a gép már rohadtul forog, viszont az alkotó nem pihen. Ennyi tehát gyerekek, tegnap megkezdődött romlásunk újabb négy éves fejezete, és már olyan soká tart, hogy az a képzetünk, ennek soha nem lesz vége. Mint ahogy talán nem is.