Színes tintákról álmodott

Ült a férfi a jászberényi Ferencesek terén a padon, és nézte az emlékmű oldalát, amit megszépített. Olyan szürke volt rajta a csatajelenet, amelyen hajdanvolt magyar hős ütötte a törököt. Szürke volt a kardjuk, szürke volt a pajzsuk és a ruhájuk. Szürke volt a háttér, nem volt kék az ég és zöld a fű, így a férfi képzeletében, ha az emlékmű oldalán lévő csatajelenetre gondolt, a madarak sem csácsogtak, felhők sem szállak az égen, így az sem juthatott eszébe, hogy lehetne ő is kamikázé. Jobbítani kell a dolgokon, vélte a férfi, miután nagyon sokáig nézte a nagy szürkeséget, az élettelen követ, és döntött, hogy ez így nem maradhat, hogy cselekedni kell, mert fölzabálja őt a színtelen világ, a térkövek és emlékművek, a szürke verebek és a még szürkébb galambok.

Elsétált tehát az írószerboltba, ahol ecsetet vett, festéket és színes filctollakat, meg ragasztót is. Hogy ez utóbbit miért, azt még maga sem tudta, de jó, ha van az embernél, erre gondolt, adódhatnak helyzetek, amikor szükség lehet rá. Mindeme készségekkel a zsebében és szép szándékokkal a szívében ballagott vissza aztán az emlékműhöz kifesteni-színezni a török és magyar vitézt, a kardjukat, a pajzsukat és a ruháikat nekik. Gondosan dolgozott, ügyelve, hogy ne folyjon egymásba a festék, tiszták legyenek a vonalak és élesek a kontúrok. A háttér zöld lett, a magyar vitéz haja sárga-szőke, nadrágja piros, mentéje kék, kis piros paszománnyal, csak a melle maradt szürke, de ez más nem lehetett, hiszen páncéling van rajta.

Ütötte a törököt a színes vitéz, vágta a sárga kardjával, a rend és a dicsőség helyreállott, és szép is lett a színezés, mint boldogult úrfikorában, amikor buzdította is arra az óvónéni vagy az anyukája, hogy fössön, színezzen, rajzoljon, de most felnőve és kiábrándulva ilyet nem kér senki már soha tőle. Valljuk meg, gyerek lett az ötvenhárom éves férfi, és nincs ebben semmi csoda vagy különösség, mindannyian gyerekek vagyunk vagy szeretnénk lenni újra, lovagolni fűzfasípot fújva, hogy gyí lovam, gyí betyár, de fölzabál bennünket a szürke élet és az idő. Így ábrándolta vissza magát a férfi valaha volt időkbe, eszébe jutott az Egri csillagok, a regény meg a film. Meg az élete filmje is, úgy ült a kiszínezett csatajelenet előtt, mint sírok közt anyóka.

Ült a padon, és azt vette észre, hogy a színektől az élet újra beléje költözött, lazuló izmai újra megfeszültek, olyan más lett a világ, mint volt valaha, ami viszont rég elveszett. Ült a padon az emlékmű előtt, és szép, színes művét nézve már nem is azt látta, hanem az egész világot, ami ím, újra színekbe öltözött, szivárványokkal és éji sötéttel lett tele, kék lett az ég meg zöld a fű, tavasz lett újra de nem csak odakint, hanem odabent is. Szerelmek jutottak a férfi eszébe, szép leányok, illatok meg versek, és persze zenék. Mindenféle muzsika, áradó és szorongató, regények kelléke és hajdanvolt buliké, fogta a férfi a festéket, ecsetet, színes tollakat meg a ragasztót, ezt el ne feledjük, és mindettől harmatos lett a szeme, és kapart a torka. Markolászta a szívét az élete.

És ekkor érkeztek meg a rendőrök, foganatosítani az intézkedést. Kérdezték a férfit, hogy miért tette, amit tett, de nem felelt, semmit nem mondott, hiszen, ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Gyorsan zajlott le minden, hogy csak a jelentésre tudunk hagyatkozni csupán, ami ez: „A jogsértőt előállították a Jászberényi Rendőrkapitányságra, ahol rongálás bűntett elkövetése miatt gyanúsítottként kihallgatták. A terhelt nem tett vallomást, így a cselekmény motivációja sem ismert. A rajzeszközöket a nyomozók lefoglalták.” Ott hevernek tehát a festékek, színes tollak és a ragasztó, ezt el ne feledjük, a bűnjelek között, véres kések mellett. A férfi pedig, akinek harmatos volt a szeme, amikor utoljára láttuk, várja a büntetését.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Színes tintákról álmodott
  1. jaegtoer szerint:

    Nem kell túldimenzionálni a dolgokat.
    Egy a zászló. (az sem kövér, hanem viktor, aki azért kövér)
    Végül csak egy maradhat. (ez is Mihály, aki Viktor)
    Egy szín mind felett. (ki nem ismeri ezt a színt?)

    [mindazonáltal nem firkálgatunk kényünkre-kedvünkre emlékműveket és nem is színezgetünk, ahogy Kölcseyre sem pingálunk Ray-Ban szemüveget)

  2. netuddki szerint:

    Megható szép írás.De a kreativitás szót a szerv nem ismeri.Gondolkodni meg nem kell,de nem is szabad.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum