Önök kérték, ők teljesítik

Varga Judit itt a választás környékén kicsit elcsöndesült, hegedülgetett csak, magában dekázgatott mélán. De most, hogy kétharmaddal megint tágra nyílt a világ, újra szembe jön vele a jogállam, amivel miniszterségének kezdete óta küzd több-kevesebb sikerrel. Igaz, jó darabig még meghatározni sem tudta mi az, elborzadva állt előtte, és nagy dilemmájában – vagy Orbánnak tett fogadalmában, miszerint élete árán is megvédi őt a rá törő Brüsszeltől – odáig is eljutott, hogy ugyan a jogállam, mint fogalom definiálhatatlan és nem megfogható, ennek ellenére kies hazánk az abban foglalt minden kritériumnak megfelel, sőt, még jobban felel meg.

Érezzük már itt, ezen a ponton a logikai zűrzavart, a fajsúlyos ambivalenciát, ami Varga Judit és a jogállam közt feszül, és látjuk azt is, ezek ketten dűlőre soha nem jutnak. Mert amiről nem tudom, hogyan kellene kinéznie, föl sem ismerem, nincs olyan, mint a vakrandin, hogy rózsa lesz a lukában vagy fideszes fülbevaló – tenyérnyi – a fülében, és akkor ő biztosan a magyar köztársasági elnök. Az ilyesmik vetik fel a jogállam hiányát – más sokak mellett, amiket majd megemlegetünk –, de Varga Judit például ezt a feltételt sem ismeri, és ennek ellenére állítja, hogy Neria a lehetséges világok legjobbika. Brüsszel szerint pedig nem, és máris előttünk áll a drámai konfliktus.

Most már nekilátott ugyanis a megállított Brüsszel tetemre hívni Orbán játszóterét, amit amúgy valami különös okból kifolyólag Magyarországnak neveznek, és luxembourgi kihelyezett tagozatán, az Általános Ügyek Tanácsán előkészítő tárgyalást tart jogállamiságunk helyzetéről és mibenlétéről. Sokszor volt már ilyen, ez azonban az Unió történetében először vérre megy. Itt kezdődik az a folyamat, aminek a végén eldől, hogy tovább finanszírozzák-e a közösség közepén egy fasiszta állam tobzódását, vagy azt mondják, most már aztán elég. Magyarul, kap-e pénzt kies hazánk vagy nem, s mivel pár ezer milliárdról van szó, ez egyáltalán nem mindegy.

Varga Judit tehát elutazott harcolni, és a nyilvánosság elé tárta érvkészletét, amivel a sorosita Brüsszelt Luxembourgban le kívánja győzni, akárha a búsképű lovag a szélmalmokat. És olvasva, mivel akarja elámítani az – állítása szerint – jogász kollégáit, nem őt sajnálva, de halkan megjegyezzük, bár ne tette volna. A saját, és a mi érdekünkben sem. Sok mindent delirált Orbán előre tolt helyőrsége, de mindezen ostobaságok közül egyre fókuszálunk most csupán, és nem azért, mert restek volnánk az összeset kivesézni, hanem mert ennél az egynél rikkantottunk fel: szüret. Mert és ugyanis ebben az egyben benne volt Varga Judit összes ostobasága.

Csak sajnos a NER működési képlete is, ez az egy hordozza tehát magában az összes tragédiánkat. Miniszterasszonyunk kijelentette ugyanis nagy nyilvánosság előtt, hogy: „a magyarok soha nem látott többséggel szavazták meg az újabb Fidesz-kormányt, és őket kell képviselniük. Márpedig ezek a szavazók nem látnak problémát a jogállamisággal.” Már itt az elején megjegyezzük ismételve, hogy bár ne tett volna ilyet, és lám, mégis megtörtént a baj. Az a súlyos hiba, hogy ugyanis újólag a népre mutogatnak, mint akitől felhatalmazást nyertek minden ganajságra, és ezt így azért nem kellene, mert nem igaz. Számszakilag sem, egyáltalán semennyire.

Mert ugyanis a mostani soha nem látott arányú diadalt is uszkve három millió szavazattal érték el, ami még csak többségnek sem nevezhető. Ebből pedig az fakad, hogy a maradék, aki meg szintén hozzávetőleg ötmillió szavazópolgár – plusz a resztli – viszont lát bajokat, sőt nagyon is, a nevükben beszélni tehát nemcsak illetlenség, hanem aljasság. Ezen túl felhívnánk a figyelmet az itt újólag felszínre bukó logikai bukfencre, sőt egészen pontosan képtelenségre, hogy a jogállam léte vagy nemléte a szavazatokon múlik. Innen nézvést Észak-Koreánál jogálamibb állam nincsen, de említhetnénk Belaruszt, ahol a diktátor még Orbánnál is nagyobb arányban szokott diadalmaskodni.

Nem folytatom indoklásomat, mert ennyi épp elég, sőt sok is bemutatni, milyen képtelen dumákkal állt elő ez a drága asszony. Mondott még más hülyeségeket is, de ezek után azokat vesézni fölösleges. Ám zárásul és kiegészítésül még a fideszes fülbevalós köztársasági elnökhöz, bemutató kérdésként a jogállam mibenlétéhez arra kéne válaszolnia a nacsasszonyak, ki a legfőbb ügyész minálunk, és milyen a viszonya a kormányzó párthoz. Ugyanilyen összevetésben tegye vizsgálat tárgyává a köztévé elnökét, a Médiatanácsét, etc., és sorolhatnánk a végtelenségig mind a magas hivatalokat, ahol és amelyekben fideszkáder csücsül. Nos, ezt adja össze a nacsasszony, más óhajunk nincsen is. Aztán mehet hegedülni isten hírével.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum