Nem lesz vita, mer’ nem lesz vita

Eléggé lehangoló látvány a kedves vezető kívülről is. Véreres, savós szemek, viaszos, hófehér, löttyedt bőr, ingnyakból kitüremkedő puha toka, kifejezéstelen tekintet. Nem Kásler az ember, de kár volna rá szavazni. Ebben az organizmusban ránézésre nincs benne négy év, még itt hagyna minket magunkra, és zokognunk kellene veszteségünkben, hogy mi lesz velünk nagymama, ki mutat utat nekünk az élet habos óceánjában, ugye. Nem. Ha arra gondolnánk, hogy a kedves vezető külsején élcelődünk, az tévedés volna.

Mert és ugyanis akkor idehoznánk trottyos gatyáját, hordónyi bendőjét és zsebrevágott kezét, sőt, bírálnánk fodrászát is az idióta módon középen elválasztott hajért, és még számos dolgot fölemlítenénk, ami nem tetszik ezen a mi mesebeli hősünkön, akit a köznyelv csak törpének nevez különféle lehangoló jelzőkkel cifrázva az amúgy sem előnyös főnevet. De ez már grammatika, a nyelv maga. És ím, már helyben is vagyunk, mert máma vezérünk ingatag belsejével foglalkozunk, ám nem buddhai, hanem inkább doktorbácsis-társadalomtudósi értelemben.

Buddhát emlegetve tisztázzuk, hogy a megvilágosodott, midőn neki útja elején mindenféle gyönyörű hercegkisasszonyokat ajánlgattak, mint akik elűznék rossz kedvét, azt felelte: egyik sem kell, mert nyakig mindahány tele van vizelettel és ürülékkel. Ez elég naturális kép, mintha a megvilágosodott Zolától tanult volna, de mindenkit megnyugtatok, a felcsúti hős nem így kerül nagyítónk alá és szavainkba, mert van nekünk lelkünk, hogy a nyájas olvasót ne riasszuk el, és keltsünk benne hányási ingereket evés közben. Volt gyerekszobánk.

És most, hogy előttünk van a kedves vezető ostoba és beteges ábrázata, idézzük is fel a jelenetet, ami közben a pillanatfelvétel készült. Segítésképpen, s mintegy az értelmezést támogatandó megkérdem, láttuk-e, hallottuk-e Hajós András egyik előadását az iskolai menza gyönyöreiről saját élményeire alapozva, ahol – ha jól emlékszem – a hajdani Edit néni ekképp állította meg az étkezde ajtajában az éhező és finomfőzelékre vágyakozó kicsi Hajóst és éhes kis pajtásait: „Nem mentek be, mert nem mentek be”. És már előttünk is áll Orbán, akárha a hajdani és mesebeli Edit néni.

Tegnap megkérdezték tőle hirtelen rárontva és előkészítetlenül – innen a bamba és nem kellően kordában tartott külseje –, hogy lesz-e a vita a Márki-Zay nevű ürdünggel, amire azt felelte, idézzük: „Nem, nem lesz semmi. Nem lesz, nem lesz vita.” Hogy pedig miért, elsőként azt a választ kapta a kérdező: „Nem lesz, mert nem lesz”. Aztán egy kis zavar támadt az erőben, mert a kedves vezető ilyen hirtelenségekre készülve nincsen egyáltalán, így kellett egy kis idő a helyes válasz megtalálásáig. Szinte hallani lehetett, ahogyan kattog az agya a vizenyős szemeitől takarva.

Rejtve a tébolyt mintegy. Kis idő múltán felragyogott a felhős égbolt, hogy megvan a klisé, amit a Párt nagy nehezen kidolgozott, és azóta is hajtogat az összes papagáj, de most Orbán maga is rákényszerült: „Azért, mert nem indították el a főnöküket. Ha elindították volna a főnöküket, az egy másik helyzet lenne.” Hogy ki az a főnök és kinek kellett volna elindítani, plusz ráadásul hová, az ki nem derült. Viszont tudjuk, hogy Gyurcsányra gondolt a vizenyős tekintetű, mint lidérces álmaira, akitől csatakosan forog a dunna alatt, ahogyan alszik amúgy a rét ugyanott.

Így orvosilag, lehet, hogy akkor zakkant meg véglegesen hősünk, amikor nemezise föltörölte vele a padlót egy régesrégi vitában a múlt ködeiből átderengve, és mégis őt óhajtja vitapartnerül most, mert tudja, hogy vele az ki nem áll, hanem van másik, akitől rettegni kell. Egyáltalán, mindentől rettegni muszáj, ami papírból föl nem olvasható, amikor szemben vele nem rajongó tömeg áll. Ami ezúttal is látszott, amikor egy kérdésre, lesz-e vita, a szemünk előtt hullott atomjaira a manus kívül és belül egyaránt, hogy az ember meg is sajnálta volna, ha nem undorodna tőle annyira.

De itt nem a krónikás érzésiről és gusztusáról van szó, hanem a szemünk előtt álló borzalomról. A szétfolyó arccal idiótán hebegő manusról, aki mégis rajongások tárgya, pedig istennek alkalmatlan, és hősnek is harmadosztályú, ha egyáltalán. És bármi fura is, még mindig nem Orbánról beszélek, hanem csodálkozásom azon nehézségeit föstöm le, hogy a radai rossebbe van olyan organizmus, aki ezért a minősíthetetlen, értékelhetetlen, ránézésre a végét járó emberért pisál állva, mint mondjuk másfél millió honfitársunk. Le kellene dönteni a szobrukat, hogy meg tudjanak szabadulni a delejtől.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum