A kijelölt elnök

Amikor tegnap Novák Katalin ott állt a parlamentben háta mögött Kövér két gyászhuszárával, arcán az önelégült vigyorral, abban a pillanatban a NER körbeért és beteljesítette önmagát. Kezdőpontja Orbán óbégatása volt az oroszok hazazavarásáról az újratemetésen, a vége pedig – legalábbis eszmetörténetileg – az orosz fegyverek ropogása közben Novák köztársasági elnöki kijelölése és méltóságba (innen nézvést méltatlanságba) emelése. Megválasztásról az ismert körülmények miatt kevéssé beszélhetünk, mint ahogyan Novák vigyora sem a feladat nemességéről, sokkal inkább egy karrierista alak életcéljának beteljesüléséről szólt. Novák öröme tehát önmagának való, nem a tágabb közösségnek.

Hogy alkalmatlan a tisztségre, az már kijelölésekor egyértelmű volt és számos dolgozat tárgya, hogy méltatlan is, az is bizonyságot nyert többedíziglen a gusztustalan, narancssárga, műanyag, fideszes fülbevalótól kezdve – mint a karrierépítés origója a feltétlen alávetettség szimbólumaként –, és az OV22-es sapkával zárult nem is olyan rég, ugyanazzal az üzenettel. Novák Katalin innentől fogva nem egyéb, mint egy Orbán által felhúzott zenebohóc, a kedves vezető plüssmackója, nyunyókája mintegy, akinek túlnőtt az egója bábu voltán, és ott vigyorog a parlamentben azt hazudva magának, hogy megválasztották, holott csak ki lett jelölve egy feladatra. És éppen ezért a NER önmagába harapó alanya ő.

Szimbólum. A demokrácia halálának szimbóluma, amit Novák maga is igazolt abban a pillanatban, amikor Orbánnak eszébe jutott, és mondott le egyből minden addigi hivataláról, mert a kétségnek még csak a szikrája sem volt benne arról, hogy az is előfordulhat, netalán nem választják meg. Novák hónapok óta köztársasági elnöknek tekintette magát, tegnap nem megválasztották, hanem beiktatták a hivatalba, és tényleg úgy vigyorgott a parlamentben, mint akinek glória került a feje köré, s bár ugyan már eddig sem volt igazi földi halandó, de most már tényleg és valóban az Olümposzra jutott, ahol kiválasztott töltőtollként élheti tovább a a nyomorult életét, és már nem kell ablakpucolós képpel kampányolnia.

Hogy a NER esszenciális lényegeként látjuk őt mindezek után, az a felsoroltak fényében nem kérdés, és mélázni rajta is fölösleges időtöltés, éppen ezért innentől az a gondolkodás tárgya, miképpen jutottunk idáig, és legfőképpen, hogy miért. Voltaképp szükségszerűen, ha Spengler történelemfilozófiáját magunkénak valljuk, és nem a Nyugat alkonyára gondolunk. Hanem arra a húsba vágó és elrémisztő tételre, miszerint az emberiség életében bizonyos események és dolgok adott időben és adott helyen szükségszerűen következnek be, éspedig úgy, hogy az a „dolog” csak ott, csak akkor és csak abban a pillanatban jöhet létre, de bizonyosan létre is jön. Ilyen aktus Novák kijelölés alapján történő államfősége is.

Ez egyenes folyománya Orbán harminc évnyi működésének, míg viszont a történelmi szükségszerűség pedig az volt, hogy Orbán az ország nyakára telepedett, és a módja is. Ez Horthyból, Rákosiból, Kádárból, és az alattuk szocializálódott emberekből fakad, akiknek tudata nemzettudattá vált a Kertész Ákos féle alattvalói léttel. Semmi sem véletlen, minden csak beteljesülés. Ne keseredjünk azonban el teljesen, Novák államfősége a NER-nek az a szakasza, ahonnan tovább fejlődni már nem tud. Ez az a pont, amikor, amelyben Orbán már minden szegletét belakta, és innen nézvést útja véget ért, mert rendszere eljutott az ormaira. A történelem matematikája ez, mint ahogyan az is, hogy minden diktatúra megbukik, mert létéből fakadóan működésképtelen.

Mindez törvényszerű. Ami volt, ami harminc és az utóbbi tizenkét évben történt velünk, ahová az ország eljutott, és a mi tragédiánk az, hogy a zajló történelemben kell élnünk és meghalnunk rosszabb esetekben. Nem vigasztaló az a tudat sem, hogy az emberiség – mint társadalomképző organizmus – evolúciójában nagyon ritka az a kivételes helyzet, hogy a madarak zavarok nélkül csácsognak, és a napsugár felhőtelen boldogságra süt. Egy kérdés marad a szükségszerűségek tengerében – romantikus képpel –, hogy mi magunk, az egyes mit tehetünk, és mennyire lehetünk befolyással az áradó eseményekre, aminek belátása egyéni feladat, mint ahogyan teendőinek kijelölése is az. Ezzel nyissuk ma a napot minden további nélkül.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum