Színház a határon

Háború van. Egyszerű ezt így leírni, de nehéz megélni a békéhez szokott embernek azzal a ráismeréssel, hogy nagy valószínűséggel faja (homo sapiens sapiens) neve ellenére a legostobább és legvérengzőbb, öncélúan gyilkoló organizmus, amelyet az evolúció kitenyésztett. Rettegések viszont élnek benne, mint ahogyan a házilégy is fél a haláltól, neki viszont nincsen tankja, és talán jobb is így. Az ősi halálfélelmet ki is lehet használni, mint ahogyan mindenféle remegéseket, az ismeretlen elmúlástól való iszony termi meg az isteneket, ez viszont műkeresztény államokat hoz létre, és máris leírtuk azt a fejlődési ívet, amely a barlangrajzoktól Orbánig vezet. Működtető veleje pedig az elemi ösztönök, és így jutunk el az ukrán-magyar határra.

A kedves vezető ott járt tegnap, megtekintett mintegy, egyrészt, hogy jelenlétével biztonságot igyekezzen sugározni, másrészt pediglen, hogy mindezt aztán egy hónap múlva szavazatokra váltsa. Ez a végső cél. Képeket kaptunk a megtekintésről, amelyeken a kedves vezető a pusztaságba bámul oldalán nem pocakos, neki tetsző tábornokokkal. Fürkészi a horizontot ott, ahol az ég a földet éri, és konstatálja, semmi nem történik az ég egy világon, hacsaknem annyi, hogy valahol messze lőnek és bombáznak, amitől ő megvédi a népét. Feltehetőleg entestével fog a nehéz harci járművek elé feküdni, mint annak idején a víznek, mert eszünkbe jutnak más megtekintések, korábbi színházak, amelyek építették a hős nimbuszát.

És amiként eszünkbe jutnak ezek, nevetnénk nagyon, de nincsen ahhoz nekünk kedvünk, csak a forgatókönyv hasonlósága ötlik fel, és ide is idézzük annak bizonyságára, hogy nem a levegőlégbe beszélünk. Most a muszka fenyeget minket, hajdan a víz, abban az időben, amikor még Bakondi is katasztrófában utazott és nem migráncsokban. Innen nézvést tehát egyszerűbb volt a világ, következésképp mókásabb is. Amikor a víz támadott és nem a muszka, akkor még kuncogni is volt érkezésünk, így milyen jó is megidézni, hogy miből lett a tegnapi háborús határt szemléző cserebogár. 2014-et írtunk a jelent idején, és még nem tudtuk, hogy egyszer háború is lesz. Következésképp a víz fenyegetését kellett kampányelemmé tenni. Mutatom.

…Öblözet – mondja Orbán Viktor, “Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek, – Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit, – Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán, – Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ, – Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl?, Másfél méter?, – Onnan? Igen! – feleli Bakondi… – Hát nem délibábos Hortobágy az ember egész rohadt élete? Debizony. Mert és ugyanis tegnap a határon ugyanezt tapasztaltuk, csak a dramaturgia volt kicsit más, ám végül is ugyanaz.

Orbán merengve megtekintette a horizontot, és amiként annak idején megállapították, hogy a víz föl fog jönni, most meg az volt a konstatálás, hogy a háború fog eddig felhúzódni. Bokáig, vagy akár térdig is. Ahogyan személyesen maga ő előadta: „Megnéztem a katonáinkat, és megnéztem a rendőreinket. A katonáink elfoglalták a kijelölt pontokat és telephelyeket. Összességében tehát azt mondhatom, hogy itt a keleti határvidéken rend, nyugalom, fölkészültség és biztonság van. A határ másik oldalán egy háború zajlik, aminek a frontvonala még odébb van, nem érkezett be még Kárpátaljára. Itt még komoly katonai cselekmények nem voltak, de ha elhúzódik a háború, lesznek itt is komoly katonai cselekmények.”

Fölhúzódik a víz. Sokan mondták tegnap, nagyon helyes, hogy a kedves vezető kilátogat a határra rendet rakni, mert ez a dolga. Kétkedésben vagyok: nem igazán, és legfőképp nem így. Orbán minden nagy megtekintésében van valami sunyi sandaság, ahogyan a nagy, márciusi havazás idején, a megmutatott árvíz kapcsán, ahogyan a járvány elején a kórházakban szuszogott, vagy aközben a reptéren fogadta a használhatatlan lélegeztetőgép-szállítmányokat. Azt mutatni igyekezvén, mindenhol ott van, de voltaképp sehol sincs, csak önmagában, a hatalomért kepesztető lehangoló világában. Még a háború is csak ezt hozta ki belőle, a shakespeare-i igazat: „Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő.” – De legfőképp ő maga.

De, hogy rosszkedvünk tele múljon, mintegy mókaképpen éljük át újra a nagy havazás idején készült műalkotást újra, hogy a dolgok körbe érjenek: …Orbán Viktor felveszi a bakancsát a jobb lábára is. “Na, hogy állsz, Sándor?” (Sándor nincs sehol), És még egyszer: “Na!”, Egy tűzoltó félreállítja Orbán autóját az autópályán, hogy ne akadályozza a mentési munkálatokat., Orbán lehúzza az ablakot, hogy felismerjék, de senki nem foglalkozik vele, mert éppen egy autót tolnak le az útról. Orbán Viktor havat lapátoló tűzoltókkal kezez. A szembejövő sávban egy kamionos vagy örül vagy megijed, de nagyon hangosan dudálni kezd., Orbán Viktor egy szembejövő rendőrautó sofőrjétől érdeklődik, hogy “erő, egészség, hogy állunk arra?”. A rendőr még be sem fejezi a mondatot, Orbán azt mondja, jó munkát és továbbhajt… – Függöny.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum