Vetítés

Az lesz ám a felhőtlen boldogság mindannyiunknak, amikor majd érkeznek a diadalmi jelentések, hány százezren (millióan) tekintették, nézték, ámulták meg Kálomista et. remekét, az Elkúrtuk című filmalkotást. Tegnap arra a gondolatra kellett jutnom, hogy a Fidesz oly magasan áll intellektusban az egész univerzum fölött, hogy még a vidéki települések polgármesteri székébe is filmesztétákat ültetett, akik polgáraik számára/részére szemezgetnek a nagyvilág alkotásaiból, és az arra érdemeseket, amelyek a bávatag Józsikat, Jenőket és Magdusokat kiemelik mintegy a mindennapi nihilből, megnézésre ajánlják.

Mint régen, ahogyan a brigádok együtt jártak moziba, és a föladat teljesítésének bizonyságául beragasztották a jegyeket a brigádnaplóba, hogy megvolt a nagyközös művelődés. Ennek így kell lennie, hiszen még a fülünkben van Kálomista et. visítása, hogy a filmje maga a mély/magasművészet, és még csak véletlenül sem propaganda. Ilyképp, ha egy polgármester a moziba tereli alattvalóit, annak szépészeti okai lehetnek csakis. És egészségügyiek. Úgy kínálják a programot ugyanis a bürgermeisterek, hogy először kis séta a békemenetben, majd pediglen közös filmnézés, és pláne ingyen. Ha polgi volnék, még hozzá csapnék egy stopgyurcsány aláírást is.

Hogy a fáradozás egyszerre több haszonnal is járjon. A tébolynak egy egészen új szintjére lépett a Fidesz és nyúlványai, már többször felötlött bennem és olykor le is írtam, akárha Caligula végnapjai, mintha minden teljesen mindegy lenne már, s épp emiatt minden gátak leomoltak. Mindezek után erősen remélem azonban, hogy Kálomista befejezi a visongást, miszerint el akarják hallgatni, milyen műremeket tett le a nemzet asztalára, de egyben azt is elvárom, ne hazudozza, hogy ez nem propaganda, ugyanis, amit mókásan fölvázoltam, hogy a polgármesterek filmesztéták volnának, remélem nem vettük komolyan, mert nem annak szántam.

Csupán az abszurd képtelenséget mutattam meg arról, milyen hely is lett szerencsétlen hazánk. Minden külön értesítés helyett: ilyen. És olyan is továbbá, hogy az ebbe a polgármesteres, kálomistás, párttitkáros halmazba tartozó békemenetelők provokációnak tartják, ha az ellenzék is meg akarna emlékezni 1956-ról, és nem állom meg, hogy ne idézzek az uszításból: „Értetlenül állnak a kommunista szellemű elnyomók provokációja láttán.” – Továbbá: „A Gyurcsány és Márki-Zay vezette baloldal október 23-ai Békemenettel kapcsolatos »provokáció«️ egyértelműen azt mutatja, hogy a baloldal – ahogy 1956 őszén, 2006 őszén – most is fél a békés, nemzeti érzelmű tömegtől”.

No most, látjuk a békemenet szellemiségét, de ez egyáltalán nem meglepő, hanem az ellenzék (aki provokálni akarja a szent életűeket) „kommunista szellemű elnyomó” minősítése, nos ez az, ami valóban túlmegy minden határon. Nem panaszként, csak a miheztartás végett, tehát a mai ellenzék az elnyomó (Kit? Mit? Hogyan?), és pláne kommunista szellemű. Ez a jelző nem igazán érdekes, de az immár tizenegy éve kétharmaddal az országot letaroló Fidesz seggéből ordibálni a szinte miden lehetőségétől megfosztott ellenzékre az elnyomó titulust, ez legalább olyan delikát, mint az, hogy Kálomista nem propagandafilmet csinált.

A békemenetről de legfőképp a szervezőiről egyre inkább lehull a lepel. Ahogyan az egész gyaloglás nem más, mint uszítás, az ilyen megnyilvánulások is azok, mint ahogyan Kálomista filmje is. Mindehhez pedig, amit az ünnep ürügyén előadnak, lengyel és román vendégmunkásokat utaztatnak az országba, s ha a vírus felől most nem is vizsgáljuk, ami akár nem szándékos emberölésnek tekinthető, viszont voltaképp hazaárulásnak is felfogható, amikor idegeneket hívnak az országba saját honfitársaik ellen. Mert bárhonnan is nézzük, ez történik. Az lenne még a legszebb, ha a lengyeleket is a moziba terelnék filmet nézni, de még az is lehet.

Ebben az elcseszett országban már eddig is eléggé elviselhetetlen volt az élet, most azonban kezd kibírhatatlanná, hogy úgy ne mondjam, lidérces álommá válni. Mert aki egy kicsit is a moszatoknál nagyobb tudattal éli az életét, az nem bír menekülni a permanens mocsok, az uszítás és ütemes taps elől. Mert ki gondolta volna akár tíz évvel ezelőtt is, hogy eljön az az idő, amikor a felnőtt lakosságot buszokkal és ingyen viszik moziba, hogy egy kis átnevelést adjanak nekik. Ki gondolta volna, hogy az üldözöttet elnyomónak titulálják, és ki vélte volna úgy, hogy fasiszta országban kell élnie? Ki gondolta volna, hogy végül ujgurok leszünk?

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum