Találkozni egy fideszes politikussal

Más modell alapján működik az SZFE. Mint tudjuk, alapítványi álom szerint, aminek látszanak is az első gyümölcsei. Nyári tábort szerveztek az alapítványos irányítók nemrégiben a leendő gólyáknak, hogy szokják mindazt a jót, amiben részük lesz majd oktatásuk-képzésük, illetve mint kitetszik, átnevelésük során. Azt tudhattuk meg az egyetem honlapjára írt termelési jelentésből, hogy más örömök mellett a leendő gólyák a tábor során abban a kegyben részesültek, hogy találkozhattak fideszes politikusokkal is egyenest. Már megérte színészpalántának állni, rögtön a tanév előtt orgazmusuk volt: közelről láthattak fideszes politikust. (És még mennyit fognak.)

Hogy meg is lehetett-e tapogatni és szagolgatni a politimókusokat, vagy csupán mindent a szemnek alapon távolról voltak csodálhatók, arról nem szól a termelési jelentés. De nem is kell igazán, már ebből is láthatták a leendő gólyák, hová kerültek, és mi vár rájuk. No most akkor, amikor a gyászos emlékű Hofmann Rózsa, aki megkezdte a felsőoktatás szétbarmolását, kijelenti – mert kijelentette -, hogy az iskolákban hazafias alapú szexuális nevelést kell folytatni, akkor mit várhatnának szegény színészpalánták. Örüljenek, hogy nem festik őket nemzeti színekre, és hajtogatnak belőlük kokárdát Orbán Viktor lukába. Viszont látjuk, mire megy ki az egyetemek alapítványi fenntartása.

A lopáson kívül, persze. De ezt eddig is tudtuk, ezért ordítottunk, ám most már késő. Itt az elején azon kell morfondírozni pöttyet azonban, hogy a leendő gólyák is tudták-e hová kerülnek, hogy egyetemi színészképzés címen bábokat akarnak belőlük faragni Orbán társulatába, és ennek terhével vállalták az átnevelőtábort. Vagy csupán most szembesültek azzal – a fideszes politikusok látványával együtt –, hogy át lettek verve, és rá kellett döbbenniük arra: ők nem ilyen lovat akartak. Eldöntendő kérdés és helyzet, egyik kimenetel sem jobb a másiknál. Mert vagy már most, az átnevelés előtt narancsos az agyuk, vagy utána lesz az, a végeredmény szempontjából teljesen mindegy.

„Hallgatóink színes programokon keresztül fedezhették fel Debrecen városát, ismerkedhettek meg a kulturális életével, hagyományaival. Ellátogattak a Déri Múzeumba, a Református Kollégium Múzeumába és a Csokonai Színházba is. Számos szabadidős program is várta hallgatóinkat, kirándulást tettek a Hortobágyon, és a nagy melegre tekintettel egy kellemes strandolással frissülhettek fel oktatóink és gólyáink, valamint részt vettek egy akusztikus esten is, ahol színpadra is léptek elsőseink. Az estéket közös zenéléssel, szórakozással töltötték újdonsült hallgatóink.” – ilyeneket olvashatni a jeles eseményről a brigádnaplóban.

Már most látszik, hogy nem kerül ki ebből az évfolyamból egyetlen Latinovits sem, és az is, hogy aki annak készül, lehetőleg messzire kerüli Vidnyánszkyt és köreit, mert a táborban abból is volt dögivel. Meglátogatták őket a kaposvári vidnyánszkysok, megnézték a Csíksomlyói passiót Vidnyánszky rendezésében, és még Vidnyánszky is. Aztán elmondták nekik, hogy ez vár rájuk szeptembertől, arról viszont nem szól a történet, hogy aki akart, az elmenekülhetett-e, vagy TEK-esek verték vissza a futni készülőket. Bár annak a lehetősége sem kizárt, hogy van olyan ifjú, akinek ez az álma. Gondoljunk bele, hogy a tizennyolc éves gólya nyolc éves kora óta él Orbán alatt.

Mást ő nem is ismer, Orbán az állócsillag az ő egén, pedig őt még nem is hazafiasan világosították fel szexuálisan, de majd. Aztán. Akik a médiában egészen jól dokumentált előzmények után képesek voltak oda beiratkozni, azoknak ez se meglepetés, se megterhelő nem lehetett. Talán inkább elvárás. Mondhatnám, hogy röhej, ha nem lenne tragédia, mit tesz az országgal a kulturális forradalom, aminek viszont még az elején járunk. Ezek itt csak a bimbók, de lesz gyümölcs is. A kollektív, pátoszosan lelkes, hazafias bambaság. Vidnyánszky, Takaró, Demeter, százmilliárdok. Elégtételt fogunk venni, feltéve, lesz még annyi szellemi kapacitás az országban, hogy igény legyen rá.

Mert voltaképp ez veszik el, és ez a minden. Már most eltűnt az az ingerküszöb, hogy az emberek legalább hümmentenének, ezt azért ne csináljátok. Ilyesmi már egyáltalán nem létezik. A jobbak elmenekültek vagy elmenekülnek, a maradék pedig beiratkozik a fideszes janicsárképzőbe, ahol színészmesterségre készülve az az első élménye: láthat fideszes politikust. Igaz, mit sóhajtozok, az óvodások is csak velük találkoznak rendszeresen. Ők a Mikulás meg a Jézuska, ők a rezsiutalványt hozó postás. Tegnap fölkerült a netre, hogy egy öt éves forma kislány készített interjút Orbánnal. Hát ki vagyok én, hogy ezek után a színészpalánták miatt sírjak? És ez az. Ez a vége.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum