Kampec dolores CX. – Tolató idő

A falu végén, ott, ahol a kukoricás mellett a temető felé kanyarodik az út, megint megjelent egy kék plakát. Ezúttal azonban nem csak ott, hanem a kultúrház mellett, sőt, a templom oldalában is, hogy ne legyen olyan hely, szög, irány, ahonnan egyet ne lehetett volna látni, bármerre is nézzen az ember. Ám másfajta kék plakátok voltak ezek, mint az eddigiek, valami szöveg állott rajtuk, alattuk meg vigyorgó vagy szomorkodó sárga fejek, hogy a falu népe nem is nagyon tudta mire vélni. Mentek egyiktől a másikig a duplagyűrűsök, az olajoshajúak és a bánatos szeműek, mint valami heringraj az óceánban, akképp hullámoztak ide-oda, nyomukban a kisdedek a műanyag dömperekkel, rollerekkel, surrogott tőlük a falu, míg a kémények pipáltak, pedig nyár volt.

Ez volt ez első megfejthetetlen jelenség, hogy mitől pipálnak a kémények, ha nem lobog tűz a kályhában, de a népek olyannyira el voltak foglalva a plakátok megfejtésével, amelyeken egészen különleges, soha nem hallott és olvasott szövegek szerepeltek szexről, gyerekekről és nemváltásról, hogy a bánatos szeműek csak nézték férjeiket, a csillogó olajos hajukat, elképzelve őket szoknyában és borosta nélkül. S holott a plakát azt mutatta, hogy haragosnak vagy dühösnek kellene lenniük, mosolyogtak mégis, amit amúgy ritkán engedtek meg maguknak, és nem érzelmi restség okán, hanem, mert nem volt alkalmuk mosolyogni, nem volt miért ugyanis. Azt nem mondanánk, hogy jókedv, móka és kacagás költözött a faluba, viszont megindult a pusmogás, a mutogatás, főleg, amikor a bádogbános is szóba hozta ugyanezt az egyik prédikációjában.

Nézte pedig mindezt Béla fenséges magányában, ahogy kitekintett a kocsma ablakán, át, a szentháromság szobornál dülleszkedő közmunkások feje fölött. Nézte a heringeket, akik iramodtak föl és alá, köröttük pedig kékplakát orkák terelték őket a bambaság felé, ahová úton voltak már jó ideje, de most gyorsult az ütem, ahogyan a kémények pipáltak indok nélkül, úgy ereszkedett valami bizonytalan állagú köd a falura, pedig tűzött a nap. Felhő sem volt sehol, és mégis elkezdett az eső is cseperészni, épp, amikor megszólalt a templom harangja. Tizenegyet ütött, és az utolsónál, a tizenegyediknél valami iszonytató reccsenés hallatszott a toronyból, az óra felől, mintha le akarna dőlni-szakadni, de nem történt semmi mégsem, hacsak a szelet nem nézzük, ami eddig délről lengedezett, ám, amikor az óra elütötte a tizenegyet, egy pillanat alatt fordult meg.

Mindez nem mutatott bajokat, Béla sem csodálkozott, hiszen ismerjük őt, aki madarakkal és macskákkal diskurál, teret görbít és vulkánokat fakaszt, ámde, mint emlékezhetünk, mindeme csodák akkor érik őt, amikor a világ ostobaságát feledendő vodkával segít rá a fröccsök hűsijére. Ilyen alkalmakkor történnek a csodák, hogy megérti a tágas Univerzumot és benne az isteneket, de ilyen baleset most nem fenyegetett. Ült csak a légyszaros asztalnál, borában, ami meglangyult a nyári melegben, szállt föl a gyöngy, és csudálatosan ez élet nem benne zajlott, hanem kivételesen odakint. Nem zúgott, csak zúgni kezdett, amikor megszólaltak a harangok megint, holott idejük nem volt, a heringraj erre nem figyelt, ámde Béla csuklyás szemeit a toronyra emelte, és meglátta akkor az iszonyt, bár annak súlyát először nem is értette.

Öt percet ment vissza az óra mutatója, s Béla először káprázatnak vélve az egészet dörzsölte a szemét, ami nyikorgó hangot adott, s ezzel végezvén nézett fel megint. Tíz perc múlva lett volna tizenegy, és most már tekintetét a végítéleten hagyván látta, hogy a mutató szemmel láthatóan araszol visszafelé, és egyre gyorsuló ütemben. Kis idő teltével már száguldott, úgy pörgött, mint egy megveszett dervis, és Béla látta, annál inkább halad visszafelé, hogy a falu népe mind jobban vizsgálja ezeket a plakátokat, érezte, ha nem tesz valamit, a szeme előtt bomlik atomjaira a világ. Szaladt hát, futott, rohant, hogy megállítsa a bajt. Félúton járt, amikor kakastollas csendőr tűnt fel a horizonton, s amikor belevájta körmét a plakátba, már bő gatyában álltak ott a férfiak.

Tépte a papírt, ahol érte, szaggatta le a nem, a váltás, a gyerekek, a ne hagyjuk szavakat, kaparta a sárga fejeket, hogy kiserkent a vére a körme végiben, és látta mindeközben, hogy az idő, mint valamim szivattyú, vinné az embereket, tehénszaros udvarra, a gémeskúthoz és malom aljához, be a sivatagba, lármába a Tisza partjára És eszébe jutott Macondo vége, ezzel együtt látta a szétterülő bambaságot a duplagyűrűsökön, az olajos hajúakon és a bánatos szeműeken, a kisdedek már lovagoltak fűzfasípot fújva, amikor nagy csörömpöléssel tört össze az idő, hogy utána fülelt a csönd csupán. És csak egyet ütött. Béla kimerült, a végtelenségig fáradt volt, ott lihegett a plakát romjai fölött, de, hogy a varázslat még nem múlt el teljesen, az mutatta, eldömperezve mellette az egyik kölök, kiköpött, s csak annyit mondott, ez meg buzi. Ekkor érezte Béla, hogy elveszett.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum