Egy óvodás naplója 23. – Timpanon

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy ünneplősbe jöjjünk, mer ünnepülünk a tavaly fölállított timpanoni emlékműné, amit a Béla bácsi éppittett, akit azóta se láttam. Eltűnt a Béla bácsi a nagy járványba, nem hallottuk, hogy ojtakozott volna, se azt, hogy nem, senki nem tudja, mi van a Béla bácsival. De az emlékező timpanoni oszlop ott áll, lóg rajta a zászló, egy kicsit koszos, egy kicsit szakatt, de a miénk. Összetartozunk nemzetileg, aszonta az Ibojnéni, azért kell ünneplősbe jönni, hogy itt lesz megin a papbácsi celebrálódni, meg a képviselő bácsi is, aki labdát szok hozni meg vinni minket migráncsnézőbe.

Az apu is morgott az ünneplős miatt, az anyu is, hogy minek ez ennek a szegény gyereknek, hagynák őt játszani nyugottan, de ezt az apunak mondta csak sugva, hogy én azér büszkén és szépen menjek timpanont ünnepelni, de nem tudom az mi is. Tavaly, amikor a Béla bácsi állíttotta föl a rudat, valami csók a Magyarországról meséltek, meg tragédia, meg ilyenek, kíváncsi vagyok most mi lesz, sirunk-e vagy zokogunk majd nagyon, hogy vesszen timpanon. A Pityu rövidnadrágba jött, pedig hideg is van, a Kisböske meg már a reggelit kereste, ahogyan bejött a zoviba, mindig azt keresi, mit neki timpanon, enni akar egyfolytába.

De most nem kapott, mert az Ibojnéni reggeli helyett bekapcsolta a rádiót, ahol a miniszteri bácsi beszélt, a zelnökúr, minielnök. Ilyen furcsa volt a hangja neki, mintha valami fazék alól jönne, határozott meg túlozott, néha aszt monta, baloldalgyurcsány, semmit nem értettem, a Pityu turta az orát, a Kisböske meg szipogott, hogyő éhes, az Ibojnéni meg monta neki, hogy csönd legyen, mer nem hallja a miniszteri bácsit a fazék alól. A dadus mérges volt, az ajtóba állt, hogy mikor jön a képviselő meg a papbácsi, de asztán egyik se jött, mer fontossabb dolguk akadt, ugyhogy kimentünk a homokozóhoz, hogy akkor most ünnepülünk, de csak álltunk ott kukán.

Az Ibojnéninek kellett volna mondani valamit, hogy nem jött a képviselő meg a a papbácsi, de csak állt ott, elkeszte, hogy timpanon, de nem tutta befejezni. Aszonta az Ibojnéni még, hogy nemzet, meghogy haza, asztán meg nemzeti, meg megint, hogy haza. Átunk ott, unatkosztunk, a zászló szakattan lógott, asztán aszonta az Ibojnéni, hogy énekejjük el a himnuszot, de nem tuttuk elénekeni, meg ő se. Próbát valamit, de csak ilyen recsegés jött a torkából meg sipolás, a Pityu turta az orát, amikor az Ibojnénit lekakáta egy madár, hogy fröccsent neki a vállán, és akkor esírta magát meg nekiát vonaglani, hogy a dadus bevezette meg leűtette, hogy nyugoggyá meg Iboj.

Nem tuttuk, hogy akkor vége-e van az ünnepnek, vagy még állani kell a rudná, és nem is tuttam, ez mi vót, mi is akart lenni, egyáltalán mi ez a timpanon, mér vagyok én fehér ingbe, meg a többiek is, éhes vótam, a Kisböske még inkább, a többiek meg elkesztek szépen lassan mozgolódni meg sivitozni, a Pityu már nem turta az orát, hanem fogott egy lapátot a homokozóba a rud alatt, és nekiát várat épitteni hat toronnyal az oldalán. Az Ibojnéni kisirta magát és magához tért annyira, hogy aszongya, akkor tiszteleggyünk a zászlónak legalább, de már mondhatta, mer mind az összes gyerekek futkorásztak már, visittottak, ojan hangos zavar volt, hogy érteni se lehetett, hogy monta a dadus, mégis itt van a pabácsi.

Róla a Kisböskének eszébe jutott a templom meg a denevér, a kalimpáló lábu bugyogós nénik, és már nem volt éhes se, hanem mintha megülte volna valami, sikittva futkorászni kezdett, hogy jujj, és ordittott. A papbácsi csak át a rud alatt a homokozóba, az Ibojnéni mosolyogott sirva, a dadus meg legyintett, hogy mindig ez van. Már mindneki aszt ordibáta, hogy timpanon, fölrugták a Pityu homoktornyát, az elkeszte üldözni a rugdósót, megin az vót, mint mindig van, hogy gondolom, vára dömperemmegyek, de nem találtam sehol. Vesszen timpanon, gondótam, hogy elvitte a dömperemet, koszos lett a fehér ingem, és elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum